Üdvözlünk a London Life FRPG-n, az Európa második legnépesebb városára épülő szerepjáték oldalon! Tudtad-e, hogy 7 év és öt kontinens szakembereinek munkájával épült a London Eye? Vagy hogy a Harry Potter és a bölcsek kövét a helyi állatkertben is forgatták? London változatos és izgalmas nagyváros, rengeteg látnivalóval, ahol nincs megállás, csak úgy pezseg az élet. Nem számít hányszor látogatsz el ide, sosem tudhatod mit hoz a holnap Londonban. Mindig találsz valami újat, amit még nem tapasztaltál.Játssz velünk, alakítsd kedved szerint karaktered lehetőségekkel teli életét! Ha bajban vagy, fordulj bizalommal bármelyik Staff taghoz, akik mindenben segítenek majd.

London vár, regisztrálj most!
• • • • • • •
Az oldal alapítása:
2011. július 25.



Latest topics


by Erin Pynlor Szomb. Dec. 09, 2017 7:14 pm


by Vendég Szomb. Dec. 09, 2017 8:25 am


by Danica H. Coy Pént. Dec. 08, 2017 11:36 pm


by Erin Pynlor Csüt. Dec. 07, 2017 6:06 pm


by Hugo Norton Kedd Dec. 05, 2017 10:59 pm


by Daniel Osmer Vas. Dec. 03, 2017 8:52 am


by Lana Evens Csüt. Nov. 30, 2017 8:47 am


by Daniel Osmer Kedd Nov. 28, 2017 7:01 pm




Share| .

you could have been that lonely star

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
avatarUtah T. Saito
honey, I'm stronger than ever
× play by :
Ishihara Takamasa (Miyavi)
× kor :
31
× tartózkodási hely :
mostly london
× foglalkozás :
Interpol-ügynök
× hsz-szám :
11

TémanyitásTárgy: you could have been that lonely star Szer. Aug. 17, 2016 8:50 pm

I guess you had no idea that you could have persuaded me
A hétfő reggel szürke, esős idővel köszöntött Londonra és a mennydörgés hangjával ébresztette fel a város lakóit; köztük volt az Interpol kényszerszabadságra küldött ügynöke, Utah Takeru Saito is, aki most morogva, a világ legunottabb arckifejezésével ült fel az ágyán és egy fájdalmas szisszenéstől kísérve söpörte el az arcából a szemeibe hulló, kósza hajtincseket.
Gyűlölte a hétfő reggeleket; igaz, neki tényleg nem tett különbséget, milyen nap volt, mert a munkája nem ismert hétvégét és hétköznapokat; ez sokkal inkább az az ösztönös hétkezdési gyűlölet volt, ami minden emberbe bele volt kódolva valahol mélyen, így belé is; mert az ő életében is a hétfő volt az a nap, amikor még az energiaitallal kevert kávéja sem volt képes őt életképesebbé tenni egy három hetes vízi hullánál, és amikor az egyetlen mosoly, amire képes volt, az egy állatias vigyor volt, amivel mindig a szívbajt hozta a sarki boltban isteni finom pereceket áruló, idősebb nénire. Általában a hétfő volt az a nap, ami ugyanolyan borús időjárással üdvözölte őt, mint ez a reggel is; ami talán csak annyiban különbözött minden másiktól, hogy most az útja nem az irodába vezet majd, miután végre kikászálódik az ágyából, hanem a kórházba, ahonnan olyan másfél hete lassan, hogy kiiratkozott, saját kívánságra.
A mai napig emlékezett rá, miféle affért kellett csinálnia, hogy kiengedjék; valahogy sejthette volna, hogy az eltitkolt személyazonossága miatt problémái lehetnek majd a kiiratkozásával, de nem volt hajlandó több időt eltölteni odabent a kórházban, mint az szükséges volt; és igazából elég volt csak fél órát hisztériáznia és fenyegetőznie, mire elérte, hogy ne legyen szükséges az aláírása a papírokban és saját felelősségére elhagyhassa a kórtermét és ezzel együtt a kórházat is. Akkor ezt még kitűnő ötletnek találta; elvégre is az határozottan pozitív dolog volt, hogy akkora vérveszteség után, ami neki volt és két perc klinikai halállal a háta mögött nem esett egyből össze, amint csak felkelt az ágyából. Ez neki már elég volt ahhoz, hogy önkényesen hazavonuljon; hála néhány lelkes kollégájának még csak taxira sem kellett költenie, ráadásul a fájdalomcsillapítóit is kiváltották neki és be is vásároltak, így Utah-nak tényleg nem volt más dolga, mint diszkréten elküldeni őket utána a halál nemesebb testrészére és végre kényelembe helyeznie magát a saját, királyi méretű franciaágyában, jobb állapotban lévő keze alatt az aprócska macskával, akit simogathatott, amíg el nem aludt.
Ebben a látszólagos nyugalomban telt el az egész előző hete, vagy legalábbis az első fele, ami alatt (hála annak, hogy fogalma sem volt a fájdalomcsillapítók adagolásáról) felélte gyógyszerkészletét teljes egészében; utána inkább csak vegetált, hol nyüszítve a fájdalomtól, mikor a korábban műtött oldalára fordult az ágyban, hogy kurvaanyázva, mert elfogyott a cigarettája és nem tudott elmenni másikért, mert fájdalomcsillapítók nélkül minden cselekvés majdnem kínszenvedés volt számára. Talán ezért is üdvözölte megváltásként a hétfő reggelt, nagyjából öt perccel azután, hogy ébredése után elméje végre elkezdett mutatni valamilyen aktivitást és ráébresztette őt arra, hogy ma van az a nap, amikor be kell mennie kontrollra a kórházba.
A telefonja kijelzőjén világító óra szerint mégy hetvenhárom perce volt erre; pont elég idő ahhoz, hogy lezuhanyozzon és elszívja az utolsó cigarettáját, amit vészhelyzet esetére tett el; olyan dolgokat már nem is számított bele az idejébe, mint reggeli vagy kávé; ez elsőt azért nem, mert a hűtője kongott az ürességtől, a másodikat pedig az orvos ideiglenesen megtiltotta neki, mondván, hogy nem fog neki jót tenni jelenlegi állapotában. Csak abban reménykedett, hogy ezt a tiltást ma le fogják venni róla; kezdett elég nehéz lenni az élete a kedvenc szójatejes, vaníliás lattéja nélkül, és semmi másra nem vágyott, csak hogy megint megízlelhesse; de aztán elvetette ezt a gondolatot, mondván, hogy ha tovább folytatná ezt így, megszegné az orvosi előírásokat és elkészítené azt magának még annak ellenére is, hogy fogalma sem volt, milyen következményei lennének az elfogyasztásának.
Talán ezért is döntött inkább úgy, hogy emberformára kreálja magát és korábban elindul a kórházba; út közben el akart még menni cigarettáért is, esetleg valami boltba, hogy bevásároljon magának és a macskájának, aki megérdemelte a jutalmat azért, hogy elviselte gazdájának a szenvedését egy teljes héten keresztül, és ugyanolyan lelkesen dorombolt neki, mint olyankor, amikor jó napjai voltak.
Talán valahogy így is történt az, hogy nagyjából tizenkilenc és fél perccel a megbeszélt időpontja előtt Utah Takeru Saito átlépte a kórház bejárati ajtajának küszöbét; kivételesen csapzott hajából még néhány tincsen csöpögött a víz, csak hogy utána apró cseppekben hulljon bőrkabátjának vállaira, de ez nem úgy tűnt, hogy zavarná őt; igaz, néhány, a szemébe hulló tincs eleinte dezorientálta őt a regisztrációs pult keresésében, de miután elsimította őket a szemeiből már valamivel biztosabb léptekkel indult el a pult mögött üldögélő, felettébb attraktív ápolónő irányába, pillantását egy percre sem véve le a lágyan hullámosodó hajkoronájáról, ami kísértetiesen emlékeztette őt valakire, aki az elmúlt napokban határozottan túl gyakran kísértette a gondolatait. Igaz, ezt az ötletet elég hamar elvetette; elvégre is olyan véletlenek nincsenek, hogy pont ezen az esős hétfő reggelen pont egy ilyen szépség köszöntse őt a kórház recepcióján, apró fénysugár módjára beragyogva a reggelét, sőt; kifejezetten biztos volt abban, hogy a korábbi virágküldős akciója akkor is elijesztené tőle a nőt, ha ő lenne az egyetlen élő férfi a földön, aki életében két percig a lehető leghalottabb halott volt, akit csak a föld a hátán hordott.
- Elnézést, meg tudná mondani, hol találom Dr. Youngot? Mára voltam bejelentve hozzá kontrollra. - És a legragyogóbb, akár fogkrémreklámba is illő, mégis aprócska mosolyát veszi elő, hogy valamivel kevésbe keltsen ijesztő látszatot a fekete ruháival és esőtől csapzott hajával; elvégre is nem akar rossz első benyomást tenni senkin sem, meg nem érdeke, hogy a kollegina sikítva meneküljön el a recepciós pulttól anélkül, hogy választ adott volna a kérdésére... Meg hát, ha őszinte akart lenni, akkor fogalma sem volt, hogy az egész kórházi komplexum területén hol találja majd meg az orvost, aki műtötte őt, ahhoz meg, hogy mindenkit végigkérdezzen a hollétéről, kicsit sem fűlött a foga.
BY MITZI

_________________
don't it t a s t e like
 
h o l y w a t e r
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarDanica H. Coy
honey, I'm chasing the sun
× play by :
arden cho
× kor :
26
× tartózkodási hely :
london
× foglalkozás :
ápolónő
× hsz-szám :
13

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Csüt. Aug. 18, 2016 12:10 am

everything is blue, his pills, his hands, his jeans
and now I'm covered in the colors pulled apart at the seams


- Ó ne, nee... - Futva indulok a metró felé, amely éppen itt készül hagyni az állomáson, és amellyel már így is legalább tíz perc késéssel érek csak be a kórházba. Csupán amikor végül sikerül befurakodnom két üzletembernek tűnő fickó mellé, kezdek el azon agyalni, hogyan lehetek olyan szerencsétlen, hogy sikerüljön elkésnem a munkából, éppen hétfő reggel, amikor az embernek kipihentnek is frissnek kellene lennie, hogy újult erővel kezdhessen el egy újabb hétnyi munkának. Máskor talán nem kellene olyan sokáig apámnál lennem látogatóban, csak azért, hogy befejezzük a Jóbarátok kilencedik évadának újranézését, főleg úgy, hogy tudom, a kocsim még legalább egy hétig a szerelőnél lesz, aki ha már megkapta olyan dolgokat is megjavít rajta, amelyeknek semmi szükségük javításra. Bár, ha már jobban belegondolok, lehet, hogy nem is olyan hülyeség, hogy a tömegközlekedést használom, így legalább szerzek egy plusz pontot magamnak azoknál a környezettudatos embereknél, akik azt vallják; jobban megéri nyomorogni a reggeli csúcsforgalomban a metrón, vagy éppen egy buszon, mint hogy a kényelmes autómban üljek a dugóban.
Éppen amikor az egyik felszabaduló hely felé vetném magam, amelyről egy egészen szimpatikusnak tűnő, de túlhajszolt karrierista anyuka - ott a reggeli püré foltja a blúzán - áll fel, hogy leszálljon, tűnik csak fel, hogy a nagy rohanásban magamra kapott parka kabátom az éhes metróajtók áldozatává válik és további harminc másodpercnyi zötykölődést követően sikerül csak kiszabadulnom a fölém ikertornyokként magasodó üzletemberek kereszttüzéből, hogy az ajtó nyílásával egy időben eszét vesztett halként próbáljam meg magamat átküzdeni a leszállók hadán, az "árral szemben". Mire magánakcióm végre befejezettnek tekinthetjük, feltűnik, hogy a korábban kinézett helyet elfoglalta egy legalább annyira túlhajszolt és legalább annyira karrierista anyuka, aki bár kevésbé szimpatikus, mint az előző, de legalább annyira elfoglalja a helyet, mint az elődje. Apró vállrándítással és milliószor nagyobb sóhajjal konstatálom a helyzetet és igyekszem helyre igazítani az idő közben összekócolódott hajamat, újfent megszidva magamat, amiért voltam olyan hülye, hogy nem hoztam magammal egy hajgumit. Végül, amikor a többi emberrel együtt lesodródom a Barbican megállónál, előre eldöntöm, hogy holnap busszal jövök. Végül a hat percnyi séta alatt, amely alatt a megálló kijáratától sikerül egészen a kórház bejáratáig érnem, sikerül meggondolnom magamat. Hiszen ez egy remek nap arra, hogy mindenki borús hétfőjébe egy kis színt vigyek.
És milyen szerencse, hogy nem késtem le egy újabb metrót, ugyanis, amint beteszem a lábamat a kórház kongó falai közé, mögöttem az egész reggel felhőktől tömött ég úgy dönt feladja és kisírja magából a bántatát, amelyet az elmúlt hétvége miatt érez, újra esőbe öltöztetve London egyébként is szürke utcáit.
Ha valaha sok pénzem lesz és legalább annyi akaraterőm is, hogy elköltözzek innen, valami olyan országot fogok választani, ahol munkába menet az ember nem tömött téglafalakat, betont és lámpaoszlopokat lát az eső függönyén át, hanem napsütésben fürdő fákat és virágokat, rohanó emberek nélkül. És bár valószínűleg az a nap soha nem érkezik el, hogy Danica Coy végleg elhagyja Londont, de ezen a nyirkos hétfő reggelen jó ötletnek tűnik erről álmodozni.
Időközben eszembe jutott, hogy az osztályon a legtöbb orvosnak ilyenkor van értekezlete, akiknek pedig nincs, valószínűleg otthon vannak és még fel sem keltek, éppen ezért nem rohanok eszem vesztetten az öltöző felé, ahol egy közepes - négy perc huszonnyolc másodperces - átlaggal végül magamra veszem a kórházi egyenruhát, így most már tetőtől talpig sötétkékben pompázva foglalom el a helyemet a pult mögött, ahol a helyzet felmérése után - amely számomra kimerül abban, hogy megnézem a táblát, amelyre a bent tartózkodó betegeink neve van felfirkantva és memorizálom a hétvége alatt érkezettek nevét és szobaszámát, csak hogy a későbbiekben a nap folyamán gördülékenyen tudjam a megfelelő helyre irányítani a családtagokat, hozzátartozókat (esetleg a rendőrséget) -, a fiókomban kotorászva előhalászok egy F. Scott Fitzgerald kötetet, csak hogy megnézzem mennyit is késtem már a határidővel a könyvtárban, ahol valószínűleg én biztosítom az ott dolgozók fizetésének felét, amennyi büntetést összeszedtem már, csak azért, mert nem vittek vissza időben egy-egy könyvet.
Szinte már megszokott, ahogyan a reggelem indul. Néhány gyógyszerügynököt a megfelelő doktorokhoz irányítok, másokat a hozzátartozóik szobáihoz kalauzolom, megint másokat én magam látogatok meg, hogy felrázzak egy-egy párnát, vagy kinyissak egy ablakot. Mégis, a reggel összességében kifejezetten nyugalmasan alakul, nekem pedig nincs más dolgom, mint hogy az aktuálisan rendelő orvos naptárát nézegessem, várva a kontrollra érkező betegeket - és persze sunyiban befejezni a Fitzgerald kötetet.
- A folyosó végén jobbra találja a kórtermeket, az Ön fia pedig a bal oldali második szobában van. Ugyan, semmiség. Szép napot! - Miután útbaigazítom a középkorú asszonyt, a pillantásom visszatér a pulton előttem fekvő könyvhöz, amelyet valószínűleg úgyis haza kell majd vinnem, hiszen képtelen vagyok bármit is felfogni a sorokból, ha két percenként megzavarnak. Nem mellesleg kaptam egy üveg bort apámtól, amit illene megkóstolnom ma este, hogy amikor legközelebb találkozunk, már képes legyek szilárd véleményt alkotni róla. És mi más illene egy jó bor mellé, mint egy legalább olyan jó könyv?
- Jó napot! - Igyekszem leplezni az ijedtségem, amelyről eddig azt hittem csak az éjszakai műszakok során jön rám, amikor egyedül vagyok a pislákoló fényű folyosókon, amelyek csak úgy konganak az ürességtől. Pedig észrevehettem volna, hogy újabb beteg érkezik. Csakis magamat hibáztathatom a figyelmetlenség miatt. Amikor a férfi az orvos nevét említi, én reflexből az órámra pillantok, igyekezvén kiszámolni merre járhat az imént említett orvos. - Dr. Young valószínűleg még értekezleten van, de ha gondolja feltelefonálok és  adok egy... - Csak amikor jobban megnézem magamban az esőtől csapzott tincsek mögött rejlő arcot, jövök rá, hogy a beteg ismerős; nevet azonban nem tudok társítani a vonások mellé, amitől az emlékeim szárnya szegett madárként verdesnek a fejemben, magyarázatot követelve. - Egy útbaigazítást.


_________________

I've been hearing symphonies Before all I heard was silence A rhapsody for you and me And every melody is timeless Life was stringing me along Then you came and you cut me loose Was solo singing on my own Now I can't find the key without you And now your song is on repeat And I'm dancin' on to your heartbeat ----------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarUtah T. Saito
honey, I'm stronger than ever
× play by :
Ishihara Takamasa (Miyavi)
× kor :
31
× tartózkodási hely :
mostly london
× foglalkozás :
Interpol-ügynök
× hsz-szám :
11

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Pént. Aug. 26, 2016 3:49 pm

I guess you had no idea that you could have persuaded me
Az eső szakadt, mintha csak dézsából öntötték volna; igaz, apró cseppekben hullott, de elég sűrűn ahhoz, hogy Utah Takeru Saito bőrig ázzon, elátkozva azt a pillanatot, amikor úgy döntött, nincs szüksége kapucnira ahhoz, hogy kimenjen az utcára. Igaz, sejtette, hogy az eső hamar utoléri és gondolt arra is, hogy egy esernyőt magával vinnie elég célszerű lenne, de aztán elvetette ezt a gondolatot, mondván, hogy ha jó parkolóhelyet talál a körház környékén, nem is lesz rá szüksége, és onnantól kezdve teljesen fölöslegesen hurcolná csak magával; természetesen eszébe sem jutott, hogy a  hétfő reggel egy tipikusan olyan időpont, amikor nagyjából egy a millióhoz az esélye annak, hogy olyan parkolóhelyet találjon magának, amilyet megálmodott otthon, a kanapéján ülve. Ilyen időben az az ötszáz méter, amit meg kellett tennie a parkolón át, bőven elég volt ahhoz, hogy a férfi elázzon, mintha csak a Niagara-vízesés alatt sétált volna el legalább ötvenszer, a biztonság kedvéért.
Ennek ellenére sikerül jóval a megbeszélt időpontja előtt beérnie a kórházba; a telefonja kijelzőjén virító óra szerint tizenkilenc perccel rendelkezett még, mielőtt meg kellene jelennie Dr. Young irodájában, hogy megtudja, mik lesznek a további orvosi előírások a rekonvaleszcenciájának további idejére és hogy szüksége lesz-e valamilyen rehabilitációra, esetleg további orvosi kontrollra, ami esetleg a jövőben valamilyen módon konfliktusba keveredhetne a munkájával. Nem akart lemondani az Interpolról; igaz, eleinte nem ezt tervezte, a katonaságra vágyott, esetleg a rendőrségre, mint az apja annak idején; ezért dolgozta ki szinte a lelkét is az akadémián, majd a rendőrtiszti főiskolán, mígnem itt kötött ki, az egyik legnagyobb nemzetközi bűnüldözési cégnél. Nem akart lemondani róla; az évek során megkedvelte a munkát, főleg, miután sikerült elérnie a célját és áthelyezték Ázsiából Európába, majdnem a szívébe, Londonba. Évek munkáját ölte ebbe bele; feláldozott ezért mindent, a családját, az otthonát, de reménykedett még abban, hogy másfél év után végre otthonára talál majd a városban, ha már ez eddig nem sikerült neki. Huszonkilenc évesen egy macskával nem nevezhette magát kifejezetten sikeresnek, legalábbis ami a magánéleti dolgait illette; a munkahelyén teljesen más volt a helyzet, ott tisztelték, felnéztek rá...
Egy apró fejrázással űzte el ezeket a gondolatokat, valahova messzire, hogy ehelyett valami fontosabbra koncentráljon, mondjuk arra, hogy megtalálja az orvosát és túlessen a kötelező vizitjén, aztán soha többet ne térjen ide vissza, legrosszabb esetben megint csak egy mentőben, egy hordágyon, úgy, mint ahogy legutóbb behozták. Hálás is azért, mert most a saját lábain jött, még ha a rendkívül kompakt sportautója nem is volt a legkényelmesebb dolog, amennyiben az embert nemrég összevarrták és volt pár törött bordája is, amikről csak az isten tudta, hogy gyógyulnak. Többek között ez is a vizsgálat tárgya volt; még azt is megjegyezte magának, hogy a sportautót inkább ne emlegesse az orvosának, nehogy az ijedtében leforduljon a székéről; és ez volt az utolsó gondolata, mielőtt megtámaszkodott volna a recepciós pult szélén, hogy áthajolva fölötte apró mosolyt villanthasson az ott ülő ápolónőre, hogy valamivel biztatóbb első benyomást tegyen, ahogy útbaigazítást kérne; igaz, így sem kerüli el a figyelmét, hogy a nő összerezzen, mintha csak megijesztette volna őt a megjelenésével. Egy pillanatig még elgondolkodik azon is, hogy vajon tényleg ennyire ijesztően nézhet-e ki, hogy az embereket már csak a megjelenésével is elijeszti, de aztán elveti ezt a gondolatot, mikor tekintete rátalál a könyvre a pulton, a rengeteg másik papír között; valahogy érzi, hogy az az oka annak, hogy Utah Takeru Saito megjelenése megijesztette az ápolónőt, aki közben az órájára pillant.
Értekezlet.
Ez az egy szó bőven elég ahhoz, hogy Utah Saito megbizonyosodjon arról, hogy bizony várnia kell majd, isten tudja csak, meddig, mert tapasztalatai szerint az efféle dolgok szerettek szinte elviselhetetlenül hosszúra húzódni; legalábbis az ő munkahelyén minden gyűlésnek megvolt ez a sajátos tulajdonsága, hogy a legszebb szóval élve is kurva hosszúra nyúlt, egészen addig, míg már alig bírta nyitva tartani a szemeit; az unalom mindig hamar legyűrte, és sejtette, hogy ha ez itt és most is így lesz, akkor ő bizony még ma beiktat magának egy hajléktalanokra jellemző padon alvást, csak azzal a különbséggel, hogy a kórház valamelyik üresebb folyosóján. Nem volt a világ legkipihentebb embere mostanában; meg hát, tipikusan olyan volt, mint egy macska, aki képes volt átaludni akár tizennyolc órát is egy nap, amennyiben nem volt jobb dolga.
- Rendkívül hálás lennék, ha ezt megtenné... - ...és bármennyire is tudja, hogy talán pofátlanság is valakit így végigmérni, de kivételesen nincs benne semmiféle szexuális hátsó szándék; pillantása csupán egy névtáblát keresett a nő sötétkék uniformján, hogy megköszönhesse neki a segítségét... Meg hogy biztos legyen benne, tényleg felismerte-e őt, vagy legalábbis biztosra mehessen, hogy jól emlékezett a nőre, aki korábban már ápolta őt, amikor még John Doe-ként volt felvéve az egyik szakosztályra. És mikor pillantása végre rátalál a kis névtáblára, mosolya szinte magától húzódik valamivel szélesebbre; igen, ő az. Jól emlékezett rá. Megtalálta. - ...miss Coy.
Igaz, sejti, hogy csak azt a választ fogja kapni, hogy az értekezlet még tart, Dr. Young pedig legkorábban csak egy fél-háromnegyed óra múlva tudja majd fogadni, aminek következtében el kell majd könyvelnie magában, hogy teljesen fölöslegesen sietett ennyire eben az esőben és nyugodtan elmehetett volna bevásárolni út közben, amit nem volt ideje megejteni, így mind reggeli, mind cigaretta nélkül maradt; meg hát, az azt is jelentené, hogy elég ideje lenne arra, hogy kihasználva azt, hogy épp nincs heringparti a váróteremben és valahogy a recepciós pultnál sem gyűlnek tömegek, végre beteljesítse a korábbi, virágcsokorba tűzött üdvözlőkártyára írt ígéretét és elkérje a nő telefonszámát, annak ellenére is, hogy egyébként nem tartozott az ennyire pofátlanul flörtölő egyének közé, akik még betegen is csak arra tudtak gondolni, hogy randevúra hívjanak valakit, aki egyszer látta őket majdnem holtan.
BY MITZI

_________________
don't it t a s t e like
 
h o l y w a t e r
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarDanica H. Coy
honey, I'm chasing the sun
× play by :
arden cho
× kor :
26
× tartózkodási hely :
london
× foglalkozás :
ápolónő
× hsz-szám :
13

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Szomb. Aug. 27, 2016 12:09 am

everything is blue, his pills, his hands, his jeans
and now I'm covered in the colors pulled apart at the seams


Normális ember nem próbálkozna olyasmivel, mint amit én elkövetek újra és újra, amikor csak munkába jövök. Normális ember örülne neki, hogy van munkája és nem kockáztatná a jó kis állását, azzal, hogy a szabadidejében olvas. Ezzel szemben én, aki már úgy érzem, eléggé ismerem a kórházat ahhoz, hogy megtehessem ezt a kis magánakciót, még élvezem is azt a néhány percet, amit olvasással tölthetek. Különösen szeretek Fitzgeraldot olvasni. Az írásai szinte elfeledtetik velem, hogy egy fertőtlenítő szagú, fehér folyosós, ablaktalan kórházban vagyok, beteg emberek és kedvetlen orvosok között, akik többségének csak a zsebükbe vándorló pénz számít, azt már elfelejtik, hogy a betegek véleményt alkothatnak róluk, és nem feltétlenül pozitív emlékekkel mennek majd haza, amit elmesélnek a családjuknak és az ismerőseiknek, minősítve azzal az egész kórházat és a dolgozóit. Persze az is elég valószínű, hogy a feletteseimet nem érdekli mit csinálok, amíg a betegek eltalálnak a rendelőkig, a gyógyszerügynökök lefutják a köreiket, a csomagokat átveszi valaki, aki még a rendre is odafigyel.
Mindenesetre abban is biztos vagyok, hogy egyszer azért fogok szívrohamot kapni, mert éppen olvasok és megijeszt valaki. Ami nem is lenne baj, ha éppen a közelben van sürgősségi ellátás, mint itt, a kórházban is, de azért mégsem élvezném, ha ezek között az unalmas, egyszínű falak között kellene kilehelnem a lelkemet - már ha van olyanom, attól függ ki miben hisz. Bármennyire is szeretném azonban, hogy egyelőre még ne kelljen alulról szagolnom az ibolyát, egy újabb beteg érkezése kis híján az örök vadászmezőkre juttat - habár sem kutya nem vagyok, sem pedig vadász, mindenesetre millió szinonimám van arra, ami majdnem velem is bekövetkezett; hogy jobb létre szenderüljek. Igyekeznem kellene, hogy eldugjam a magam előtt tartott könyvet, de reménykedem benne, hogy az előttem fekvő papírok között fel sem tűnik igazán. Meg egyébként is, kit érdekelne egy nővérpult annyira, hogy körül is nézzen rajta? Nyilván azon kívül, aki mögötte dolgozik... - Persze, nagyon szívesen - meleg mosoly költözik az arcomra, amelyet ugyan szívesen villogtatok, de nem mindenkinek szól akkora őszinteséggel, mint ez a mostani, különösen azután, amilyen hangsúllyal meghallottam a nevemet.
- Akkor kérem, töltse ki ezeket a papírokat, amíg én telefonálok - kisebb kotorászás után a rengeteg papír alatt, megtalálom a megfelelő nyomtatványt, amelyet egy tollal együtt mosolyogva a pultra fektetek, hogy aztán a telefon után nyúljak és megpróbáljak elérni bárkit is, akinek csak kicsit is köze van Dr. Younghoz és meg tudja nekem mondani, hogy mit csináljak azzal a kifejezetten jóképű és kifejezetten átázott fiatalemberrel, aki valamilyen számomra érthetetlen módon, korábban érkezett kontrollra. Hiszen aki csak teheti, ágyban van még ilyenkor. Bár tény, hogy én is ugyanúgy itt ülök, mint ahogyan Ő itt áll előttem, a pult másik oldalán. Hm, inkább hagyjuk.
Miután a telefonkagylót visszarakom a helyére, újra a férfira nézek. Bármennyire is zavarba hoz, próbálok a lehető legmagabiztosabbnak tűnni, hiszen ha jobban belegondolunk, ez az én fenségterületem, ráadásul még a nevét sem tudom. És valljuk be, a kórház nem éppen a legalkalmasabb hely arra, hogy valakit felszedjen az ember. Főleg, amikor 24/7-ben abban a ronda kék egyenruhában kell járkálnom, mint amilyet éppen most is viselek. Fogalmam sincs, hogy lehetnek olyan kollégáim akik nem csak hogy egy párral rendelkeznek, de ne adj' Isten még házasok is, sőt gyerekük is van. Néha örülök, ha magamat képes vagyok életben tartani, az én beosztásommal, és akkor még gyerek nem is volt a képletben. Nyilván valamikor én is szeretnék majd gyereket és családot, amit mindenki orra alá tudok majd dörgölni, de jelenleg olyan sivár a magánéletem, mint egy nagyobb sivatag, így azt hiszem, jó ideig nem fogok még gyerekvállaláson gondolkodni.
- Nem sikerült elérnem a doktor urat, de felmegyek magával, hátha ki tudom hívni Dr. Youngot és nem kell majd várakoznia - szólalok meg kisebb gondolkozás után. Mivel a betegek nem tolonganak, nincs vészhelyzet és szükséghelyzet sem, amelyben segédkeznem kellene, úgy gondolom az az öt perc, amit az oda és vissza úttal tölteni fogok, nem fog megártani senkinek. Na jó, maximum tíz perc. De csak azért, mert még a doktort is meg kell keresni. Csakis ezért. Jelzésképpen fel is állok a székemből és megkerülöm a nővérpultot, aztán ha az iratok kitöltődtek, felkapom a csipeszes írótáblával együtt és a lift felé indulok. - Remélem a lift megfelel - pillantok fel a betegre, kérdőn felvonva az egyik szemöldökömet. Sosem lehet tudni, talán klausztrofóbiás.
Úton az első emelet felé is képtelen vagyok visszafogni magamat annyira, hogy az unott, dolgára koncentráló személyzet hatását keltsem, éppen ezért is teszem fel a kérdést, legalább olyan érdeklődéssel, mintha az élettörténetéről kérdezném. - Minden rendben volt, mióta elhagyta a kórházat? - Ki ne emlékezne egy olyan betegre, mint Ő? Akit csak úgy emlegettünk, mint John Doe - időközben eszembe jutott miért nem jut eszembe legalább a vezetékneve. Hiszen nem volt neki, amíg bent feküdt, az életéért küzdve.
Végül megérkezvén a megfelelő emeletre, a szoba felé indulok, ahol most minden olyan orvos, aki képes volt felkelni olyan istentelenül korán, mint ahogyan én is tettem, most bent üldögél, és orvosos dolgokról beszélgetnek, a többi orvossal együtt. Sosem vonzott igazán, hogy orvos legyek, mert úgy érzem sokkal kevesebbet érintkeznék a betegekkel, ha például az lenne a dolgom, hogy hetente három alkalommal megműtsek valakit, aki elaltatva fekszik előttem egy kórházi ágyon. Nagyobb öröm számomra, ha esténként végigjárhatom a kórház folyosóját, tudván, hogy legalább egy része azoknak az embereknek, akik bent fekszenek, kicsivel is tovább élhetnek, csak azért, mert kezelték őket. Vagy éppenséggel újra élhet, mint a férfi mellettem.
- Azonnal jövök - félmosollyal az arcomon pillantok fel rá, miközben már kopogok is be az ajtón, amin állítólag nem illene kopogni, csak hogy ne zavarja meg senki azt a sok orvosos dolgot, amit az egyszerű emberek, mint én is, nem érhetünk meg. - Addig üljön le nyugodtan. - A pár lépésre álló ülőhelyek felé intek, miközben a választ meg sem várva nyitok be az ajtón, szembetalálva magamat néhány kíváncsi tekintettel. Mások oda sem figyelnek rám, de megszoktam már, hogy sokszor láthatatlan vagyok a kórház falain belül. Néha azokon kívül is.
Megkocogtatom Dr. Young vállát és elmagyarázom neki a helyzetet, Ő pedig biztosít arról, hogy öt percen belül a rendelőjében lesz, csak legyen ott a beteg is. Már ezzel a jó hírrel lépek ki újra a folyosóra.


_________________

I've been hearing symphonies Before all I heard was silence A rhapsody for you and me And every melody is timeless Life was stringing me along Then you came and you cut me loose Was solo singing on my own Now I can't find the key without you And now your song is on repeat And I'm dancin' on to your heartbeat ----------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarUtah T. Saito
honey, I'm stronger than ever
× play by :
Ishihara Takamasa (Miyavi)
× kor :
31
× tartózkodási hely :
mostly london
× foglalkozás :
Interpol-ügynök
× hsz-szám :
11

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Szomb. Aug. 27, 2016 1:48 pm

I guess you had no idea that you could have persuaded me
Utah Takeru Saito sosem gondolkodott az élet értelmén. Sosem gondolkodott azon, milyen életet kéne élnie ahhoz, hogy valamivel értékesebb embernek titulálhassa magát vagy hogy egy jobb életet garantáljon magának az örök vadászmezőkön; csak élte az életét, ahogy a napok jöttek, egymás után, munkanaptól munkanapig... De mikor szabadságon volt, mint például most is, gyakran kapta magát azon, hogy ostobaságokon gondolkodott, mint az élet értelme, vagy épp az, milyen könyv heverhetett a recepciós pulton a sok papír között, szinte észrevétlenül, amennyiben az ember nem tudta, mit keressen. Amennyiben viszont az ember az Interpol ügynöke volt, az sajnos munkán kívül is ügynök maradt, aki szinte obszesszívan kereste a különféle, apró dolgokat, amik alapján jobban megismerhette az embereket; most épp a pult mögött ülő, rendkívül attraktív ápolónőt nézte ki magának, azzal a céllal, hogy esetleg jobban megismerje őt anélkül, hogy bármit is kérdezne; hiszen tapasztalatból tudta, hogy már csak maga a környezete is rengeteget elmond az emberről, még a munkahelyi is, mert minden ember szereti a saját kényelmére és esztétikájára alakítani a helyeket, ahol sok időt tölt, akkor vele ez miért lenne másképp?
Gondolatmenetét az szakítja meg, hogy a látóterének legszélén feltűnik egy tucat papír, amit illene kitöltenie; a fekete toll is biztatóan nézett rá a pultról, invitálva őt, hogy kitöltse a nyomtatványt, ami szükséges volt ahhoz, hogy megvizsgálhassák; ugyanakkor emlékezett még arra is, hogy miután behozták, a főnöke kérelmezte, hogy név nélkül kezeljék, és lehet, ennek következményeként nem kellett volna a saját nevével aláírnia a dolgokat... És nem bírta megállni, hogy irritáltan meg ne dörzsölje az orrnyergét, ahogy a kezébe vette a tollat, elgondolkodva megforgatva az ujjai közt.
Kitöltse? Ne töltse ki?
Végül úgy dönt, kitölti őket; elvégre is sejti, hogy egy bűnöző sem lenne annyira ostoba és elvetemült, hogy Moszkvától egészen idáig kövesse őt, ráadásul már egy ideje nyílt titokként keringett az ügynökség dolgozói közt a hír, hogy egy időre át fogják őt irányítani egy teljesen más területre, vagy akár hosszabb időre is egy íróasztal mögé utasítják, hogy a rekonvaleszcenciájának idejét egy viszonylag biztonságos (és rettentően unalmas) helyen töltse. Éppen ezért nem is jelentett volna kockázatot a számára az sem, ha a nevével kiplakátolná az egész várost; igaz, egyelőre csupán egy nyomtatvány volt a kezében, amit illett volna végre kitöltenie, amíg a nő még telefonált, hogy utána ne tartsa őt fenn a munkájában; igaz, első lendületében a nevét japánul írja fel a papírra, kanji-jelekkel, amit csak pillanatokkal később vesz észre, amikor már a születési dátumát írja fel a papírra. Igaz, ezt a hibáját egyből korrigálja, beleszűkítve még a nevét angolosan leírva is a kis rubrikába, és nagyjából ugyanakkor teszi le a kitöltött űrlapot a csipeszes táblával és tollal együtt a pultra, amikor a nő leteszi a telefont és felnéz rá, hogy közölje, amit megtudott.
Sejthette volna, hogy az orvosát nem tudja majd elérni; megint csak eszébe jutott az értekezletes sztereotípia és csak nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne kezdjen el nevetni ezen; igaz, az arcán megrándult még egy izom, ahogy visszakényszerítette az arcára azt a halvány félmosolyt, amit egész eddig, hogy ne tűnjön úgy, mintha megörvendeztette volna az a hír, hogy Dr. Youngot nem sikerült telefonon elérni. Az már sokkal elégedettebbé teszi, hogy miss Coy felajánlja neki, hogy felkíséri az orvosa rendelőjéig; az az öt perc vele is több, mint a semmi, főleg ha tényleg annyira munkacentrikus, mint ahogy azt az előtte heverő, nyitott könyv engedte sugallni; öt perc alatt legalább annyit megtudhatott volna róla, mint amennyit mások hónapokig kutatnak egy-egy ismeretségben, bár visszaélésnek tartotta azt, ha ügynöki képességeit bevetette volna itt is... Elvégre is ez a magánélete volt, nem egy újabb ügy, amit meg kellett volna oldania.
- A lift tökéletes lesz, menjünk. - Valamivel szélesebbre húzza a mosolyát ahogy hátrébb lép, utat engedve a nőnek, hogy előre mehessen és mutassa neki az utat a lift felé; és ezt egyáltalán nem azért teszi, hogy jobban szemügyre vehesse hátulról is, mint ahogy azt bármelyik másik férfi tenné. Igaz, a pillantását leveszi róla, még mielőtt a lifthez érnének, mert ennyire szemtelen még ő sincs, hogy a szeme láttára is úgy méregesse, mintha épp arra készülne, hogy a pillantásával levetkőztesse; annak még eljön a maga ideje, ha végre összeszedi magát annyira, hogy elkérje a telefonszámát és normális ember módjára elhívja valahova, nem úgy, mint legutóbb, amikor afféle próba-cseresznye módon virágokat küldött neki ide, a kórházba. Gondolkodott azon, hogy esetleg rákérdezzen, megkapta-e őket, de aztán elvetette ezt az ötletet; főleg, hogy kapott egy kérdést is, amire illett volna választ adnia, ahelyett, hogy csak nézné Őt, mintha a világ nyolcadik csodáját látná.
- Hát... Hála pár lelkes kollégámnak és a szomszédasszonynak, aki vigyázott a macskámra, elviselhető volt minden, még a szerencsétlenségem is. - És ajkai közül aprócska, halk kacaj szakad ki, ami rákényszeríti, hogy kezét akaratlanul is az oldalára szorítsa, oda, ahol korábban varrták és ahol a kötésének lennie kellett; valamiért volt egy olyan érzése, hogy ezt a sebet sikerült bizony felszakítania és minden bizonnyal újra kell majd varrni, mert ő idióta módon még erre sem tudott vigyázni, csakúgy, mint korábban a kolléganőjére. Milyen ironikus, nem igaz?
Hozzáadni a válaszához viszont már nem tud semmit, mert a lift megáll és az ajtaja kinyílik, jelezve, hogy megérkeztek; az oldalába nyilalló fájdalom ellenére is könnyed léptekkel indul a nő után, végig a folyosón, egészen egy ajtóig, ami mögött minden bizonnyal az értekezletnek csúfolt kora reggeli pletykálkodás ment az orvosok között; ennek ellenére engedelmesen foglal helyet, tekintetét abba az ajtóba szegezve, ami mögött az ápolónő eltűnt; egyszerű, fehérre festett, lakkozott bükkfa, rajta egy egyszerű, ezüstös színű, tizenkettes számmal. Tipikus kórházi berendezés; csakúgy, mint a kényelmetlen műanyag pad, amin ült és a biztatónak szánt, mégis kedvtelenítő plakátokkal az egészségről és véradásról és még egyéb ilyen témákról, amikre normális esetben fel sem figyelne. Most sem igazán, ha nem lenne erre rákényszerítve; mert szinte örökkévalóságnak tűnik számára az a rövid idő, amit a padon ülve tölt el, próbálva úgy helyezkedni, hogy a seb az oldalán ne emlékeztessen magára a tompa lüktetésével. Nem hitte volna, hogy valaha még ennyire unatkozhat; bár ezt betudja annak, hogy a fertőtlenítőszerek szaga és a fehérre meszelt, dísztelen falak azok, amik nyomasztják, ugyanúgy, mint akkor, amikor még az életéért küzdött, mint név nélküli idegen egy elkülönített szobában, mintha csak halálos betegséget hordozna... Vagy egy titkot, amit nem oszthat meg senkivel sem.
Fejét csak akkor kapja fel újra, mikor a kórház többi részéhez hasonlóan nyomasztó ajtó megint kinyílik és a nő kilép rajta; apró, reménykedő mosollyal fordul felé, kérdőn felvonva az egyik szemöldökét, szavak nélkül próbálva megérdeklődni, jutott-e valamire Dr. Younggal kapcsolatban, vagy csak megzavarta-e a reggeli pletykálásukat, amiért cserébe azt a választ kapta, hogy elmehet melegebb éghajlatra ő is, meg a páciens is, amiért egyáltalán meg mertek jelenni itt ilyen korán reggel, amikor minden más, normális embernek még aludnia kéne.
BY MITZI

_________________
don't it t a s t e like
 
h o l y w a t e r
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarDanica H. Coy
honey, I'm chasing the sun
× play by :
arden cho
× kor :
26
× tartózkodási hely :
london
× foglalkozás :
ápolónő
× hsz-szám :
13

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Szer. Aug. 31, 2016 10:08 pm

everything is blue, his pills, his hands, his jeans
and now I'm covered in the colors pulled apart at the seams


Mondhatnám ugyan, hogy ismerem azt a férfit, akivel egy liftben utazom - hiszen elég időt eltöltött ahhoz a kórházban, hogy akár az egész élettörténetét is elmesélje -, de nem lenne igaz. A vonásai, a haja, amely most az esőtől nyirkosan lóg a szemébe, mind-mind ismerősek; tekintve, hogy három héten át minden nap láttam sápadt, megviselt arcát, hol éjszakánként, a fehér párnák között, hol a kórházi lámpák természetellenes fényében, a nappalokon, amikor csak egy-egy pillanatra leshettem be a szobája ajtaján, vagy a vizitek alkalmával, amikor a kórházi hierarchiában elfoglalt helyemen, a doktorok mögül lestem ki, csak hogy elkapjam egy pillantását a sötét szempárnak. Akkor is hazudnék, ha azt mondanám, nem volt alkalmunk beszélgetni, amikor a lázát mértem, vagy fájdalomcsillapítót kért, és még nagyobb hazugság lenne azt mondani, hogy nem élveztem a vele való beszélgetéseket. A csúnya igazság azonban az, hogy még a nevét sem tudom.
A klinika John és Jane Doe-i jellemzően a kómarészleget gyarapítják, éppen ezért volt a mi John-unk olyan különleges. Bárki megkérdezhette volna tőle hogy hívják, mégsem tette senki. Mert nem tehettük. Lehet, hogy kaptam volna választ a kérdésemre, de bevallom, izgalmas volt egy olyan beteggel dolgozni, akinek nem tudtam a nevét. Aki nem olyan volt, mint szegény özvegy Mrs. Spiegelman, akinek öt unokája van és mind az ötnek fel tudnám sorolni a nevét, itt helyben, sőt azt is, hogy hányadik osztályba járnak. Mert Mrs. Spiegelman nem volt fukar a szavakkal, amikor bementem hozzá, hogy felrázzam a párnáját, vagy beadjam neki a gyógyszereit. A mellettem álló John-ról azonban már pletykák is keringtek az öltözőben, a nővérek és a személyzet köreiben. Mindenki azt találgatta, mi is történhetett vele, hiszen egy átlagos ember, munkája végeztével legtöbbször teljes épségben térhet haza. Ezzel szemben a mi Johnunk néhány percig még azt is megtapasztalta milyen halottnak lenni.
A sürgősségin, vagy alapvetően a kórházban dolgozni azt jelenti, hogy az embernek meg kell tanulnia feldolgozni és együtt élni a halál gondolatával, mert bizony napról-napra kerülnek be olyan emberek, akik talán sosem hagyják el a klinikát élve. Aztán itt van ez az átlagon felüli, titokzatos férfi, aki nem csak hogy hatalmas találós kérdés volt mindannyiunk számára, akik az ápolásával foglalkoztunk, de ezen felül még be is bizonyította, hogy a Big Brother odafönt nagyon szereti, mert visszaküldte az élők sorába, hogy befejezze, amit elkezdett. Én pedig kivételesnek érezhetem magamat, amiért segíthetem a gyógyulását, hogy aztán meg tudja váltani a világot. Vagy valami hasonló.
- Rendben. - Legalább olyan jókedvűen folytatom utamat a lift felé, mint amikor reggel megtudtam, hogy sikerült elérnem a metrót és nem fogok túl sokat késni a munkából. Vagy amikor megkaptam a virágokat, azokat a csodaszép kék rózsákat, amelyekkel kapcsolatban ugyan abban sem lehetek biztos, hogy ki küldte, bármennyire reménykedtem abban, hogy a mellettem álló férfi volt, mégis boldoggá tettek, amikor csak rájuk néztem. Zavaromban hirtelen azt sem tudom melyik gombot nyomjam meg a liften, amikor végül mégis sikerül kiválasztanom a megfelelő szintet, valami olyasmit motyogok magamban, ami a szuper és a klassz keverékének mehetne el. Talán éppen ezért teszem fel a kérdést. Hogy ne nekem kelljen beszélni.
- Nos, még szerencse, mert már sokkal jobban néz ki - felpillantok rá, amikor elneveti magát, ami végzetes hibának bizonyul, ugyanis a pillantásom ott ragad az ismerős vonásokon, amelyeket kedvem lenne újabb három héten át látni, napról napra. Talán éppen azért, mert letagadhatatlanul bámulom őt, veszem észre a mozdulatot, amelyet látva muszáj megkérdeznem: - Minden rendben? - kérdezem aggódva, most már inkább szakmai szemmel figyelve Őt, mintsem a hónapok óta magányos nőként, aki legszívesebben fogná magát és beletúrna a vizes tincsekbe, hogy kisimítsa őket az ismerős ismeretlen arcából. Az elmúlt hónapokban másról sem szólt a szerelmi életem, mint lemondott vakrandikról és számomra félresikerült találkozókról, amelyek csak megerősítettek abban a hitemben, hogy egyedül fogok meghalni. Ami olyan beosztás mellett, mint amilyen nekem van, talán nem is olyan nagy hülyeség. Különben is, ki viselné el, hogy sokszor hajnalban érek haza és éjszaka nem vagyok otthon? Egy biztos, a növényeimnek nincs kifogása ez ellen és azt hiszem ez rendben is van így.
Millió embernek millióféle véleménye szokott lenni a kórházakról. Van aki már úgy érkezik ide, hogy az egész rendszer elleni előítéleteinek köszönhetően bármilyen ellátásban is részesül, negatív élményekkel távozik, mert öt percet kellett várnia, hogy az orvosa fogadja, vagy mert az egyik nővérke, a kelleténél morcosabban igazította útba, holott a páciensnek fogalma sincs róla, hogy az orvos abban az öt percben az egyik kedves betegét gyászolta meg, aki végül nem tudta legyőzni a rákot, a nővérke pedig éppen válófélben van és azon aggódik hogyan tarthatná el a két gyerekét, akik hamarosan iskolába mennek. Az emberek gyakran elfelejtik, hogy a kórház dolgozóinak is ugyanúgy megvannak a maguk bajai a magánéletben, mint mindenki másnak, aki ezen a Földön él. Ha valaki felhozza nekem, hogy az egészségügyi rendszer válságban van, az orvosok csak akkor dolgoznak, ha pénzt nyomnak a zsebükbe, a műtéti várólisták pedig hosszú hónapokra előre be vannak táblázva, gyakran megvédem a munkámat és a kollégáimat. Azonban amikor olyan helyzetekbe futok bele, mint a ma reggeli pletykálkodás is, amely zárt ajtók mögött folyik és csak úgy szabad emlegetni, mint 'Értekezlet', elgondolkodom rajta, ugyan miért is védem meg az olyan orvosokat is, mint a mi Dr. Young-unk. Aki kedvetlenebbül már nem is végezhetné a dolgát, holott csodálatos munkája van: embereket ment meg. Utálni azonban mégsem utálhatom túlságosan, mert jó hírekkel léphetek ki az ajtón, ugyanis a doktor úr hajlandó lesz otthagyni azt a fűrészpor ízű kávéját, csak azért, mert én megkértem rá - ami hízelgő is lehetne, ha nem ismerném túlságosan is jól Dr. Youngot.
- Jöjjön, elűzzük meg a doktort. - Halk nevetéssel pillantok John-ra - akihez ugyan kicsit sem illik a név, hiszen ha ránéz az ember, máris látja, hogy egy ilyen arc mögött biztosan kreatívabb szülők állnak, mint hogy John-nak nevezzék el -, aki valószínűleg már csak John marad. Hiszen mikor is láthatnám megint?
- Dr. Young tíz percen belül itt lesz - mondom, ahogyan kinyitom a megfelelő rendelő ajtaját magunk előtt és megállok az ajtóban, előre engedve a beteget. Ugyanis nekem más dolgom van. Fogalmam sincs mi fog történni, ha nem találnak ott a recepciós pult mögött és ne adj Isten ez az illető éppen az egyik felettesem, de egyrészt nincs kedvem megtapasztalni ezt a dolgot, másrészt fura érzés lenne itt hagyni Őt, teljesen egyedül, egy unalmas rendelőben. Hiszen az ügyeletes nővér valószínűleg ugyanazt a fűrészpor ízű kávét issza, amelyet Dr. Youngnak már ott kellett volna hagynia. - Addig nyugodtan foglaljon helyet. - Az egyenruhámmal egyező színű bőrrel kárpitozott ágyra mutatok, miközben én is beljebb lépek a rendelőbe, aztán az eddig kezemben tartott, pár perccel ezelőtt kitöltött iratokra pillantok, amelyek ha már nálam vannak, akár meg is könnyíthetném mindenki dolgát és bevihetném a gépbe, csak hogy a papírok hamarabb elkészüljenek. Egyáltalán nem azért, mert az első dolog, amin megakadt a szemem, az a beteg neve volt. Mert ugye teljesen ki vagyok békülve a John Doe-val. És egyáltalán nem hoz lázba, hogy az én John-om valójában Takeru Saito.


_________________

I've been hearing symphonies Before all I heard was silence A rhapsody for you and me And every melody is timeless Life was stringing me along Then you came and you cut me loose Was solo singing on my own Now I can't find the key without you And now your song is on repeat And I'm dancin' on to your heartbeat ----------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarUtah T. Saito
honey, I'm stronger than ever
× play by :
Ishihara Takamasa (Miyavi)
× kor :
31
× tartózkodási hely :
mostly london
× foglalkozás :
Interpol-ügynök
× hsz-szám :
11

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Vas. Szept. 04, 2016 5:59 pm

I guess you had no idea that you could have persuaded me
Utah Takeru Saito sosem rajongott a kórházakért.
A maguk higiénikus fehérségével és fertőtlenítőszer-szagával sem tudták előle elfedni azt a fertőt, amit látott mögöttük: az orvosokat, akik csak a pénzért végezték a dolgukat, nem azért, hogy az embereken segítsenek; azt a rengeteg szerencsétlent, akik az ország biztosítási alapjában hittek, hogy majd lefedik a gyógyításuk költségeit, és akik aztán a lakásaik kanapéján leltek örök nyugalomra, mert nem tudták megfizetni a kórházi kezelés költségeit; és le sem tagadhatta volna, hogy érezte a halál állandó jelenlétét a levegőben, ami még őt is megkísértette nem sokkal azután, hogy behozták és műtőasztalra tették. Szerencsésnek mondhatta magát, amiért túlélte; a klinikai halál csak két percig tartotta a foglyaként a feneketlen sötétségben, de valaki nagyon kedvelhette az égiek közül, ha visszaengedte az élők sorába; és ha hitt volna bármilyen felsőbb erőben, minden bizonnyal most ki sem mozdulna a város templomainak egyikéből... De Utah Takeru Saito nem hitt az istenekben, csupán az orvosok professzionalizmusában, akik visszahozták őt az életbe és eltávolították az oldalából a benne maradt töltényt, ami csak valami csoda folytán nem vetett véget az életének.
Nem mintha állt volna készen arra, hogy eltávozzon az örök vadászmezőkre; abban a pillanatban, amikor bemutatták neki az ügyének részleteit, a neveket és lakcímeket, választhatott, az országban akar-e utánajárni a dolgoknak, vagy elutazni Oroszországba, hogy a szülőhazájában irtsa ki probléma forrásának a gyökerét, akinek a neve Aleksandr Ivanovich Vrataski volt. Bőven elég lett volna, ha a fiát kivonja a forgalomból; de mivel a fiú nem jelentett különösebb veszélyt sem számára, sem az Egyesült Királyság számára, mert egy ideje már nem volt kapcsolatban a gyökereivel; innentől kezdve nem volt értelme rászállnia a fiatalabb Vrataskira, akinek a klubjában párszor vendégeskedett is már. Egyébként is, az ambíciói nem engedték meg neki, hogy alább adjon a lehetséges legnagyobb fogásnál; ennek persze meg is itta a levét, mert az oroszok majdnem a túlvilágra küldték... Viszont jobban belegondolva akár hálás is lehetett nekik, mert ha ők nem akarták volna eltenni őt láb alól, akkor sosem került volna kórházba és sosem ismerte volna meg azt a lélegzetelállítóan gyönyörű nőt, aki most mellette állt a liftben.
Na nem mintha olyan sok esélye lett volna nála; a kórházban töltött ideje alatt is csak néhány futó mondatot váltott vele, nagyrészt a semmiről, mikor megkapta tőle a gyógyszereit vagy a nő kicserélte a kötéseit; abban az időben rengeteget gondolkodott azon, hogy afféle próba-cseresznye módon megszólítsa, vagy legalábbis valami személyesebb témájú beszélgetésbe kezdjen vele, de aztán mindig azon gondolkodott, vajon mennyi esélye lenne egy haldoklónak egy ennyire szép emberi lénynél; meg hát, most komolyan, mennyi esélyed van annál, aki látott majdnem holtan és hallotta, ahogy újabb adag morfiumért nyüszítesz? Az ő férfiúi büszkeségét is bántották ezek a dolgok, ráadásul miután jobban átgondolta ezt magának, rá kellett jönnie, hogy amúgy sem lenne a megfelelő választás számára; elvégre is élete nagy részét a munkájában töltötte, néha még akár valahol a világ túlsó végén is, lakásának elegánsan berendezett négy fala közé pedig jóformán csak havonta egyszer tért be, hogy átvegye a postáját a szomszédoktól és pótolja a macskaeledel és macskaalom hiányzó részét, amit a bejárónője elhasznált az idő alatt, amíg ő a határon túl tartózkodott. Néha nem érezte fairnek azt sem, amit a macskájával csinált, így főleg nem mert arra gondolni, hogy ebbe belekeverjen még egy embert, főleg nem egy olyat, aki sokkal többet érdemelt annál, mit akit Utah Takeru Saito nyújtani tudott volna neki minden igyekezete ellenére is.
- Ezt most vehetem bóknak? - Az oldalába nyilalló fájdalom ellenére is apró és viszonylag őszinte mosolyra vonja az ajkait, ahogy a mellette álló nőre néz; akaratlanul is az jut elsőre eszébe, hogy szívesen megismerné őt a kórházon kívül is, egy valamivel előnyösebb öltözetben, mint a kórházi egyenruhája; és ezzel egyáltalán nem azt tervezett mondani, hogy ne állna jól neki a kórházi egyenruha, mert meglepően jól prezentálta magát abban a visszataszítóan kék göncben, amiben mindenki más úgy nézett ki, mintha épp készült volna meghalni; a kékkel kapcsolatban is csak azért voltak objekciói, mert nem szerette ezt a színt, főleg nem ebben a kórházi árnyalatban, amit valamiért kifejezetten gyűlölt, talán pont amiatt a három hét miatt, amit a sürgősségi osztályon kellett eltöltenie. Ennek egyáltalán volt így értelme?
Persze nem azért volt itt, hogy okot és okozatot keressen a saját gondolkodásmódjában; egy ideje már rájött, hogy olyat egyébként sem fog magában találni, tekintve, hogy mindig is inkább az ösztöneire hallgatott, mint a józan eszére; de lehet, pont ideje lett volna ezen változtatni?
Persze nem most volt itt az ideje, hogy ezen gondolkodjon; egyelőre elég volt annyi is, ha meggyőzte volna mind magát, mind a mellette álló ápolónőt, hogy egyáltalán nem készül most meghalni, annak ellenére, hogy a teste úgy döntött, ennek legfőbb ideje lenne, és tompa, lüktető fájdalommal nem emlékeztetett az oldalán lévő seb létezésére; és bármennyire is szerette volna továbbra is rászorítani a kezét, abban a reményben, hogy az majd megöli a fájdalmat, két aprócska szó képes volt arra, hogy ezt elfeledje és a büszkeségére hallgatva lenyelni a fájdalmas nyüsszenést, ahogy kezét visszasüllyesztette a zsebébe. - Hm? Persze, minden rendben.
Talán ha elég sokszor ismételné ezt meg, maga is elhinné; egyetlen reménye Dr. Young volt, aki a visszataszítóan fehér és személytelen ajtó mögött itta a fűrészpor ízű kávéját és bőszen pletykált arról, ki kivel csalta meg a feleségét értekezlet címszó alatt; csak abban reménykedett, hogy Ms. Coy majd jobb belátásra bírja és kicsalogatja onnan a rendelőjébe (amiről mellesleg fogalma sem volt, hol található) (mármint Utah-nak nem volt fogalma, a doktor úr remélhetőleg tudta) (elég kellemetlen lett volna, ha mégsem), hogy ellássa a páciensét, aki meghozott a kedvéért egy olyan áldozatot, mint az, hogy felkelt az ágyából hét óra körül és bevonszolta magát a kórházba annak ellenére, hogy eleinte esze ágában sem volt ezt megtenni, még hozzá egy sportautóban, amit korántsem arra terveztek, hogy az ember átlőtt oldallal vezesse. Vagy hogy szeretkezzen a hátsó ülésen, de ez már teljesen más téma.
Szinte megváltás neki a pillanat, amikor felkelhet a kényelmetlen kórházi padról és elszakíthatja a tekintetét a zárt, orvosi szobába vezető ajtótól; akár azt is lehetne mondani, hogy lelkesen követi a nővérkét a rendelőbe, aminek ajtaját kinyitják előtte; és bár általában előre szokta engedni a nőket az ajtókban, most beslisszol az ajtón, mint a tolvaj; na nem mintha bármit is szándékozna ellopni a rendelőből, mert sejtette,  fájdalomcsillapítókat és más, ehhez hasonló gyógyszereket máshol tartották; egyébként sem húzott volna hasznot belőlük, mert amikkel traktálta volna magát, azokat csak orvosi előírásra kaphatta meg; szóval csak engedékenyen átlépte a küszöböt, tekintetével egyből végigmérve az egész szobát, a berendezéstől kezdve a potenciális menekülési utakig, csak hogy megállapítsa, a munkája minden bizonnyal teljesen az agyára ment, ha már egy orvosi rendelőben is a lehetséges evakuációs útvonalakat keresi.
- Tíz perc egy kisebb örökkévalóság... - Észre sem veszi, hogy hangosan gondolkodik, szemöldökét kissé bosszúsan is összevonva; elvégre is nem azért kelt fel még a legszebb szavakkal élve is ennyire kibaszottul korán, hogy most megvárassák; elvégre is Dr. Young-nak még hálásnak is kéne lennie, hogy munkája során megóvja a magafajta, pénzéhes embereket az olyan aljanéptől, mint a maffiatagok, akiknek hála most itt ült ezen a rendkívül kényelmetlen, kórházi sezlongon; és mindezt csak azért, hogy Dr. Young és kollégái olyankor és azokkal csalhassák meg a házastársaikat, akikkel és amikor csak szeretnék. Még ha nem is volt ebben igaza, akkor is irritálta a dolog, mert... Mert. Valamiért fizette a biztosítását, nem igaz? És korántsem azért, hogy most várassák; viszont a másik oldalról nézve volt tíz perce, ami alatt talán meggyőzhette volna az ajtóban álló, felettébb attraktív nőt, hogy engedje magát meghívni legalább egy kávéra, vagy legalább adja meg a telefonszámát, ha már legutóbb nem volt annyi esze, hogy elkérje a nagy sietségben, amikor minden vágya az volt, hogy menekülhessen a sürgősségi osztály fertőtlenítőszagú falai közül. - Nem maradna addig itt, hogy valami szépet is lássak, ne csak azt a rémes plakátot a szemben lévő falon?
És mikor a nőre néz, valamilyen csoda folytán sikerül apró mosolyra húznia az ajkait, eltörölve a korábbi, irritált grimaszát; igaz, ugyanabban a pillanatban lélekben tarkón is csapja magát ezért a rendkívül gyenge flörtölős szövegért, de hát... Ha más nem, legalább elvicceli a dolgot és végleg elássa magát a nő szemeiben, és elfeledheti azt, hogy megkapja a telefonszámát. Ez a legrosszabb, ami történhet; meg az, hogy a következő Valentin-napon is a macskáját hívja majd gyertyafényes vacsorára a lakásának erkélyén... Már ha megéli a következő Valentin-napot.
BY MITZI

_________________
don't it t a s t e like
 
h o l y w a t e r
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarDanica H. Coy
honey, I'm chasing the sun
× play by :
arden cho
× kor :
26
× tartózkodási hely :
london
× foglalkozás :
ápolónő
× hsz-szám :
13

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Vas. Szept. 11, 2016 12:08 am

everything is blue, his pills, his hands, his jeans
and now I'm covered in the colors pulled apart at the seams


A világ tele van emberekkel, akik csúnya dolgokat művelnek. Miért viselkednek így? Néhányan hazudnak, hogy ne veszítsék el, amit szeretnek. Néhányan csak a pénzért segítenek embereken. Néhányan érzéketlenül fordulnak a legvédtelenebb emberekhez. Igen, mindenki talál okot rá, hogy csúnya dolgokat tegyen. És amint rájövünk, miért teszik, megpróbálhatjuk megállítani őket. Sokszor azonban nem lehet segíteni azokon, akik már megszokták, hogy csúnya dolgokat csináljanak. Hogyan magyarázhatnám el valakinek, hogy az embereken segíteni jó dolog és hogy mindenkinek kötelessége lenne csak egy kicsivel is kedvesebbnek lenni a környezetéhez, hogy Ő maga is jobban érezhesse magát? Mikor értené meg valaki, aki minden hónapban vaskos összegeket kap a bankkártyájára, hogy a pénz nem tesz boldoggá, nem ölel magához azt suttogva, hogy szeret és még csak öreg korunkban sem segít rajtunk. Hiába küldenék névtelen szerelmes levelet Dr. Yougnak is arról, hogy illenék az egyik kollégájához fordulnia, csak hogy biztosan tudjuk, titokban nem pszichopata gyilkos-e, és azért ilyen rosszkedvű mindig. Épp elég nyomasztóak a fehérebbnél fehérebb folyosók, nincs rá szükség, hogy a nyomasztóan világos és egysíkú falak között dolgozó orvosok is olyan mogorvák legyenek, mint a kórházak megszokott külleme. Nem csak azért nem szólok bele abba, hogy Dr. Young hogyan végzi a munkáját, mert megvan a munkahelyi piramisban elfoglalt helyem, amellyel jócskán a doktor úr mögött végeztem, de már csak azért sem, mert tudom, hogy semmire nem mennék vele egy olyan makacs és olyan mogorva embernél, mint Jeremiah Young. Helyette igyekszem kétszer olyan jókedvűen végezni az egyébként nem mindig nevetéssel és napsütéssel kísért munkámat. Nekem is lehetnek jó napjaim. Például olyan jók is, mint a mai; amikor is minden várakozásomat felülmúlva, olyan beteg jelent meg a recepciós pultnál, akire nem is számítottam volna. Főleg arra nem, hogy még a mai nap folyamán a nevét is megtudom.
Jobban belegondolva, hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy rápillantsak a papírra, amelyet én nyomtam az orra alá. (De ráfoghatjuk arra, hogy a közelében már gondolkodni is nehezemre esik. Később ebből valószínűleg nagy problémám lehet majd munkavégzés közben. Gondolom Ő sem szeretné, ha a vérvételen legalább hatszor kellene próbálkoznom, hogy eltaláljam a vénát, csak azért, mert eltereli a figyelmemet az izmos karja.) - Egészen nyugodtan veheti annak. - Meleg mosoly költözik az arcomra, miután válaszolok. Egy pillanatra elgondolkodom a saját viselkedésemen és azon, hogy vajon meg lehet-e még nálam különböztetni azt a kedvességet, amit a munkám során sugárzom a felépülőben lévő betegek felé, illetve azt, amit őszintén és kifejezetten egy olyan embernek szánok, akit szeretnék jobban is megismerni annál, mint hogy tudom miért került be a kórházba és hány hetet töltött itt, illetve kis segítséggel azt is, hogy milyen fájdalomcsillapító lett neki felírva - egészen pontosan a kórházi nyilvántartásra gondolok. Lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz. Lehet, hogy már nem.
- Azért ha szükség lenne fájdalomcsillapítóra, ne habozzon, rejtegetek belőle az öltözőszekrényemben - mondom nevetve, rögtön elgondolkodva azon, hogy mégis mit csinálok, hiszen ezzel valószínűleg totál hülyét csináltam magamból. Éppen ezért fogom be szépen a számat és ha már okos nem vagyok, próbálok egyszerűen szép lenni a csodálatos egyenruhámban. Bár, azt hiszem éppen elég lesz az is, ha csak csendben maradok. Ami nálam már valószínűleg sosem fog megvalósulni, ugyanis kényszeresen szeretem tájékoztatni a betegeket arról, hogy mikor mi a helyzet a vizsgálatokkal, vagy éppen a gyógyszereikkel kapcsolatban.
Annak reményében keresem Dr Youngot, hogy az előbbi helyzeten sikerüljön csak egy hangyányit is javítanom, azzal a ténnyel, hogy kirángassam a szakembert az értekezletről. Nem mintha összességében az lenne a célom, hogy John Doe-t minél hamarabb eltávolítsam az épületben, mert igenis nagyon szívesen elnézegettem volna, ahogyan az előtérben üldögél, várva, hogy a teremben, amelyet éppen most hagytam el, mindenki megigya a szörnyű kávéját és befejezze a hétvégéjéről való csevegést, vagy éppen a párkapcsolati tanácsadást. Egy picivel azonban jobban érzem magamat, amikor eredménynek nevezhető ígérettel lépek ki a értekezleti teremből, bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez az ígéret meg is valósul-e.
- Remélem nem bánja a várakozást. Ismeri már Dr Youngot.. - A mondat befejezetlenül lóg a levegőben, a vállrándításom azonban, amely mellé társul, sok mindent sejtet. Én valószínűleg sokkal jobban ismerem már a kollégámat, mint szabad lenne és mint amennyire igényelném, de bizony néhány hét alatt meg lehet ismerni valakit, ha naponta látja az ember, az orvosi vizitek alkalmával. - Nos igen, egy örökkévalóság. - A kezemben tartott papírok gondos piszkálásával foglalom el magamat, ami már csak azért is fontos, mert addig sem kell felnézem és a vállamon előrehulló hajam takarásában elrejthetem az arcomat és a zavart, amely olyan hirtelen tört rám, mint amilyen hirtelen jöttem rá, hogy John Doe többé már nem is John, hanem Takeru Saito. Ha minden ember tekintete árulkodik arról, hogy ki is valójában, azt hiszem a név is sokat mondó lehet. Valószínűleg vannak - nem is egy a kollégáim által íródott - olyan tanulmányok, amelyek kimutatják a neveink hatását is az életünkre, bár tény, hogy jelenleg hasraütés szerűen próbálok rájönni ki is Takeru Saito valójában. Legfőképpen természetesen az foglalkoztat, hogy egy olyan ember, mint Ő, milyen munkával rendelkezhet, ami olyan állapotba helyez valakit, amilyenben néhány héttel ezelőtt bekerült a kórházba, ahol majdnem életét is veszítette.
- Persze, maradok. - A már megszokott, halvány mosolyom most úgy kapcsol ötszörös energiára, mint ahogyan mások a villanyt kattintják fel a szobájukban; ezzel egyidejűleg teszek néhány lépést befelé, magam előtt ölelve a mappát az iratokkal, amelyen a számomra oly kedves név szerepel. - Szóval... - fogalmam sincs mit mondhatnék, vagy hogy érdekli-e egyáltalán, amit mondok, éppen ezért zavaromban megköszörülöm a torkom, próbálva kitalálni, mit is mondhatnék. Persze a legbutább megoldás jut eszembe, amelyik csak létezik a világon, olyan esetekre, amikor az ember éppen igyekszik jobban megismerni olyasvalakit, akit kifejezetten jóképűnek tart, még annak ellenére is, hogy látta - valószínűleg - a legrosszabb napjain is. - Van egy macskája?


_________________

I've been hearing symphonies Before all I heard was silence A rhapsody for you and me And every melody is timeless Life was stringing me along Then you came and you cut me loose Was solo singing on my own Now I can't find the key without you And now your song is on repeat And I'm dancin' on to your heartbeat ----------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarUtah T. Saito
honey, I'm stronger than ever
× play by :
Ishihara Takamasa (Miyavi)
× kor :
31
× tartózkodási hely :
mostly london
× foglalkozás :
Interpol-ügynök
× hsz-szám :
11

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Vas. Ápr. 16, 2017 4:35 am

I guess you had no idea that you could have persuaded me
Utah Takeru Saito az utóbbi időben egyre gyakrabban érezte úgy, hogy valami orbitálisan nagy pech kerülgeti. Kezdve Dr. Jeremiah Young szerény személyétől, aki - bár a legjobb specialista volt, akinek a kezei alá csak kerülhetett - szörnyen lassú volt, amennyiben arról volt szó, hogy vizsgálatokra menjen. Korábban is már kezelték őt nála; mindig a legszebb szavakkal élve is kurva sokáig kellett várni rá, mert ami neki tíz perc volt, az mindenki másnak legalább huszonhárom; és bár minden normális esetben dühösen nyomkodta volna a telefonját, hogy addig se unatkozzon, jelen esetben nem bánta a várakozást; hiszen amíg ilyen szép és intelligens társaságban volt, akár éveket is képes lett volna várni. Igaz, azzal már nagyobb problémái voltak, hogy valami értelmes beszélgetést is fenntartson, egyrészt azért, mert az oldalába nyilalló fájdalom sikeresen magára vonta a figyelmét minden alkalommal, amikor csak fészkelődni próbált, kényelmes pozíció után kutatva. Fekve lett volna a legjobb; de ő idióta módon inkább szenvedett, minthogy elismerje, néhány tabletta világmegváltó lenne számára; bár lehet, hogy részben ez is volt az, ami lényegében ilyen jó ügynökké tette - hogy zokszó nélkül, fájdalmat nem ismerve végezte a dolgát. Sajnálta is kicsit, hogy ez a kényszerszünete ilyen hosszúra nyúlt - hiszen rá kellett jönnie, hogy lényegében a munkája volt a mindene, nem voltak ismerősei a munkatársain kívül, nem voltak a barátai, sem családja; de jelenleg ettől is meg lett fosztva, hiszen a sérülései súlyosabbak voltak, mint azt hitték és amennyiben nem került volna kitűnő specialista kezei alá, minden bizonnyal már rég alulról szagolná az ibolyákat és rózsákat is, meg minden más gazt, amit minden normális ember virágnak titulál és előszeretettel küld azoknak, akiknek a szívét próbálja megszerezni.
Akaratlanul is eszébe jut az a pillanat, amikor ő is efféle módon próbált közeledni szépséges társaságához, annak ellenére is, hogy tudta, a kórház biztonsági előírásai minden bizonnyal nem voltak épp virágbarátok; de mivel nem lett még lebaszva azért, hogy ezt tette, fejében akaratlanul is megjelent két forgatókönyv arra, mi is mehetett végbe:
1. - Amint csak kifizette a csokrot és távozott a virágüzletből, az eladó kiröhögte és hazavitte a készítményét, aztán elmesélte a vőlegényének, ahogy Utah idiótát csinált magából az üzletben;
2. - Ha el is küldte, a virágfutár minden bizonnyal a fejét fogta, miféle idióta küld virágot a kórházba egy ápolónőnek, akinek a nevét lebámulta a kis identifikátorról, amivel minden kórházi dolgozót felszereltek, és akit mániákusan stalkolt minden alkalommal, amikor csak megjelent a kórtermében és egyáltalán nem a hátsó fele iránt érdeklődött, amikor a teremben sürgött-forgott.
Mindkettő valahogy annyira elbaszottnak és kevéssé reálisnak hangzik a fejében, hogy akaratlanul is apró, artikulálatlan kis kacaj hagyja el az ajkait; mintha csak valami őrült módjára nevetne a saját gondolataihoz, vagy a hangokhoz a fejében, amik elmeséltek valami ócska viccet; és ha ezzel magára is vonná a nő figyelmét, egyből szabadkozva megrázza a fejét, köhécselést is színlelve, csak hogy ne kelljen magyarázkodnia arról, mi is dobta fel ennyire; hiszen ismeri magát annyira, hogy tudja, meggondolatlanságában képes lett volna neki elmondani mindkét idióta forgatókönyvét, ami eszébe jutott, ezzel teljesen lejáratva magát előtte az elkövetkezendő huszonhét évre és hat hónapra, ami elég hosszú elpocsékolt időtartamnak számított valakinél, aki nem tudta, megéli-e egyáltalán a jövő Valentin-napot, hogy akkor randevúra vihesse ezt a gyönyörű nőt, akire most épp a figyelmét irányította.
- Igen, volt már szerencsém tapasztalni Dr. Young pontosságát... Néha már komolyan fontolgatom, hogy a sikeres kezelésem végére veszek neki hálából egy órát, hátha akkor végre megtanulja, hogy az idő nem csak egy olyan társadalmi konstrukció, amire tehet magasról, miközben az emberek fölösleges órákat töltenek a várótermekben meg üres rendelőkben. - És szórakozottan vonja meg a jobb állapotban lévő vállát, ahogy felé fordul; reméli, hogy minden szavának ellenére nyilvánvaló lesz, hogy neki nem volt épp ellenére a várakozás, mert jelenleg társasága is volt és perspektívái arra, hogy a kezelőorvosa viszonylag korán kezelésbe veszi, tekintve, hogy már várt rá a vizsgálóteremben, fészkelődve a kényelmetlen kórházi ágyon, hogy olyan pozíciót találjon az üléshez, ami nem készülne őt elvéreztetni vagy elkínozni; legalább a folyosón várakozásnál tovább jutott és ez mondhatni siker volt... Igaz, elég kétes siker, tekintve, hogy nem volt sor, amibe bele kellett volna tolakodnia, vagy idős néni, akivel élet-halál harcot kellene vívnia azért, melyikük jut be először Dr. Jeremiah Young kezei alá. Ez határozott előnye volt a korai órának - nem számítva a rémes időjárást és kialvatlanságot -, csakúgy, mit az is, hogy ilyenkor megengedhette magának azt is, hogy fenntartsa az attraktív és elbűvölő ápolónőt és a macskájáról beszélgessen vele, mint egy desperate, idősödő, macskás néni, aki egész életében talán csak filmen látott péniszt.
- Igen, egy Maine Coon, ami állandó jelleggel úgy néz rám, mintha ki akarná tépni a gerincem álmomban. - És szórakozottan neveti el magát, ahogy tekintetét végre a padló piszkosfehér csempéjéről a nőre emeli és halvány mosolyra vonja az ajkait; érzi, hogy ez a beszélgetés kicsit döcögősen fog beindulni, legalábbis amíg ő ilyen pocsék szóviccekkel dobálózik majd, mint ez a korábbi; és szeretne visszakérdezni rá, hogy vajon neki is van-e valami háziállata, de az agya mintha direkt ki akarna tolni vele; bár fejben jól rakja össze a kérdést, a végkifejlet végül valamivel extrémebb és kevésbé helyénvaló lesz, ráadásul valami olyasmi, ami őt magát is annyira ledöbbenti, hogy legalább két árnyalatot sápad még, mintha már így is nem lenne elég hullafehér. - És Önnek van valakije?
Egy pillanatnyi feszült, néma csend után szabadkozva kezd el gesztikulálni, mintha csak keresné a Ctrl + Z kombinációt a való életben; rá kell döbbennie abban a pillanatban, hogy rengeteg kívánnivaló van még abban, miféle módon kezeli az emberi kapcsolatokat és egy pillanatig kedve lenne kínjában felnevetni azon, hogy ő, az Interpol egyik legjobb ügynöke miféle módon járatja épp le magát a nő előtt, akit vacsorára akart hívni már akkor, amikor a rengeteg fájdalomcsillapítóval eltompított elméje még azt sem volt képes felidézni, hogy ki ő, és hogy került oda, ahol volt.
- Mármint, öh, van valamilyen háziállata? - És közel áll ahhoz, hogy rezignáltan a tenyerébe temesse az arcát, lélekben fejbe lőve magát legalább hatszor, hogy efféle módon csinál idiótát magából, mintha nem lett volna bőven elég önmagában már az is, hogy a nő látta őt már holtan és majdnem elvérezve is, és nem kizárt, hogy nem csak így; és ostoba elméje mintha megint csak ellene játszana, újra csak kezdi szőni az összeesküvés-elméleteket, elérve ezzel azt, hogy csak még inkább kedve van elbújni a kórházi ágy alá és eljátszani, hogy ő itt sincs, mielőtt még valami gyökérséget mondana... Bár erősen kétségbe vonta, hogy ilyet még egyáltalán lehetett.
BY MITZI

_________________
don't it t a s t e like
 
h o l y w a t e r
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarDanica H. Coy
honey, I'm chasing the sun
× play by :
arden cho
× kor :
26
× tartózkodási hely :
london
× foglalkozás :
ápolónő
× hsz-szám :
13

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Csüt. Ápr. 20, 2017 5:48 pm

everything is blue, his pills, his hands, his jeans
and now I'm covered in the colors pulled apart at the seams


A kórház dolgozójaként tisztában kellene lennem a protokollal és azzal, hogy pontosan mit is írtam alá, amikor az orrom alá tolták a szerződésemet. Tudnom kellene meddig mehetek el egy beteggel, nem csak a kezelése közben, de egy olyan helyzetben is, mint a mostani. Meg kellene tudnom különböztetni kedves vagyok-e éppen, vagy egy olyan határ feszegetek, amelyet intézményen belül nem lenne szabad. Kérhetnék tanácsot az egész szituáció jogi hátterével kapcsolatban, de félek akkor az a tökéletes kis buborék, amely eddig körbevett, hirtelen kipukkanna, én pedig a szürke, esős hétköznapokban találnám magam. A velem szemben ülő férfinak pedig csak a nevével lennék gazdagabb, a társaságával nem. Eldöntöm magamban, hogy ha létezik is bármilyen szabály azzal kapcsolatban hogyan kellene jelenleg viselkednem, nem fog érdekelni. Hiszen rajtunk kívül nincs, aki végighallgassa ezt a beszélgetést, köszönhetően legfőképpen Dr. Young ráérősségének. Még egy kávét is megérdemelni, bár félő, hogy inkább ráborítanám az emberekkel való viselkedése miatt és nem a kezébe nyomnám.
Érzem, ahogyan az arcomat elönti a forróság, amikor arra gondolok, hogy még a virágokat sem tudtam megköszönni, bármilyen támpont, név vagy cím nélkül. Pedig mennyire szerettem volna! És mennyire szeretném most is, annak ellenére, hogy félek nagy bolondot csinálnék magamból. Mert lehet, hogy Takeru Saito olyan ember, aki mindenkinek küld virágot, aki három héten át ápolja a kórházban. Lehet, hogy valaki tűkön ülve várta otthon, miközben fogalma sem volt róla, hogy három hetet kórházban töltött, olyan súlyos sérülésekkel, amelyekbe már láttam embereket belehalni. Fogalma sincs róla, de azok a kék rózsák motiváltak minden nap arra, hogy jókedvvel végezzem a munkámat és mosollyal az arcomon lépjek be ebbe a hatalmas és elszomorítóan szürke épületbe, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd újra egy helyiségben lehessek Vele.
Nevetésére felvonom ugyan a szemöldököm, de nem kérdezek semmit, viszont annál jobban örülök a lehetőségnek, hogy van alkalmam az arcán legeltetni a pillantásomat, bármennyire is kínos lehet már számára, hogy egy egyszerű ápolónő úgy viselkedik a jelenlétében, mint egy középiskolás rajongólány.
- Azt hiszem azért továbbra is azt hinné, Ő találta fel a spanyolviaszt. - Jegyzem meg nevetve. - Számára az idő relatív - teszem hozzá mosolyogva. Megvan az a közös vonásunk, hogy mind a kettőnknek volt szerencséje találkozni Jeremiah Young-al, és megismerni a szokásait, legfőképpen azt, hogy valamilyen belső késztetésre szereti ignorálni az időpontok és határidők betartását. Ellenben a munkájában kifejezetten precíz, sőt egészen sikeres is. Nem véletlenül Ő a legjobb specialista a környéken.
Be kell vallanom, hogy bármilyen tapasztalataim is voltak eddig a doktor úrral, ezt a mostani késését semmiképp nem rónám fel neki. Amíg ilyen társaságban vagyok, és nem gyülekeznek idősödő alvászavaros nénik a recepciós pult előtt, akik a szokásos kivizsgálásukra jöttek és hosszú évek elteltével sem képesek eligazodni az épületben, addig egyáltalán nincs miért panaszkodnom. Sőt, meg is köszönhetném neki.
- Biztosan csak figyelemre vágyik. - Megvonom a vállamat, ahogyan visszanézek Rá, egyenesen a mélybarna szemekbe és akaratlanul is elmosolyodom. Takeru Saito három hetet töltött a kórházban, ami alatt a többi nővérrel együtt valószínűleg már egy halom könyvnek való elméletet gyártottunk róla, hogy ki is lehet Ő valójában, a titokzatos kilétével, a súlyos sérüléseivel és szótlanságával. Emlékeim szerint azonban azt, hogy lenne egy macskája, egyikünk sem nézte volna ki belőle. Ami már-már nevetséges, hiszen mégis miért feltételezzük a legabszurdabb és legrosszabb dolgokat egy emberről, aki a segítségünkre szorul? Tény, hogy a három hét alatt az én kiváltságom volt, hogy kommunikáljak az ismeretlen beteggel, amiért még mindig büszkeség tölt el. Ha nagyon szeretnék bármit is belemagyarázni a helyzetbe, azt mondanám, oka volt annak, hogy éppen az én műszakom alatt nyerte vissza az eszméletét. De mivel valószínűleg nincs varázserőm, egyszerűen csak örülök annak, hogy visszatért az élők sorába és most én nézhetek elbűvölő, mély szemeibe.
Kérdésére előbb meglepetten nyílik el a szám, azonban látva zavarát mosoly jelenik meg az arcomon, őszintén felderítve a vonásaimat. Szeretném megnyugtatni, hogy a kérdése cseppet sem... tapintatlan, vagy tolakodó? Hiszen valójában én is szeretném feltenni neki ugyanezt a kérdést. Bármennyire szakmaiatlan, arrébb tolom az asztalon heverő néhány papírt és helyet foglalok, kisgyerekként meglóbálva néhányszor a lábamat, amely nem éri a földet. - A kutyákra allergiás vagyok, macskát pedig féltem venni, mert megszakadna a szívem, ha kiderülne rájuk is allergiás vagyok. A halak valahogy soha nem voltak az én stílusom. Úgyhogy egyedül vagyok. - Válaszolom meg mindkét kérdést találékonyan. - A virágokat viszont nagyon szeretem.


_________________

I've been hearing symphonies Before all I heard was silence A rhapsody for you and me And every melody is timeless Life was stringing me along Then you came and you cut me loose Was solo singing on my own Now I can't find the key without you And now your song is on repeat And I'm dancin' on to your heartbeat ----------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarUtah T. Saito
honey, I'm stronger than ever
× play by :
Ishihara Takamasa (Miyavi)
× kor :
31
× tartózkodási hely :
mostly london
× foglalkozás :
Interpol-ügynök
× hsz-szám :
11

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Vas. Május 28, 2017 12:57 pm

I guess you had no idea that you could have persuaded me
- Amíg még van esély arra, hogy még ma ideérjen, addig nincs baj. - Szórakozottan vonja meg a vállát, ugyanezzel konstatálva is egyetértését a nő szavaival, miszerint Dr. Jeremiah Young-ot tényleg nem sok minden érdekelte a saját, nem létező időérzékén kívül, meg a kis kávéján, amit minden bizonnyal még mindig kortyolgatott a szociális helyiség kanapéján. Igaz, Utah nem bánta volna, ha valamennyire igyekezett volna ezzel a tevékenységével, hiszen bármennyire is próbálkozott, valahogy sejtette, hogy nem tudta teljesen elrejteni, hogy igazából szenvedett, mert a seb az oldalán tompa, lüktető fájdalommal emlékeztetett magára és arra, hogy igazából még mindig kezelésre szorul.
Igazából sejthette volna, hogy a munkaadójának hiába volt egyezsége a kórházzal, még az Interpol árnyéka sem volt elég sürgető ahhoz, hogy kezelőorvosa, a legjobb specialisták egyike, Jeremiah Young is hátrahagyja ezért a kávéját és inkább a munkájára koncentráljon, ahelyett, hogy a csinos ápoló-, és doktornőkkel flörtöljön; meg is fogadja magának, hogy ezzel kapcsolatban később kérdőre vonja - mert hát az Interpol nem azért fizetett neki, hogy az egyik legjobb ügynöküket hagyja lassan elvérezni a kórházi sezlongon.
- Minden figyelmem neki szoktam szentelni, amikor épp tehetem... Szóval biztos csak haragszik, mert az utóbbi időben nem tudtam neki annyi figyelmet szentelni, mint korábban. - Egy pillanatra megfeledkezve a fájdalomról szórakozottan nevet fel, ugyanakkor eltúrva az arcából pár kósza hajtincset, amik menet közben valahogy odakeveredtek; bár korábban eszébe nem jutott volna, hogy valamikor még a macskájáról fog beszélgetni a nővel, akinek a műszakán felébredt és akit utána állandó jelleggel követett tekintetével, hogy megjegyezze, azokra a pillanatokra felkészülve már, mikor esetleg megint arra kényszerült volna, hogy napokat, vagy akár heteket is töltsön a világ egyik távolabbi pontján. Az ő arcának emlékébe akart kapaszkodni olyankor, hiszen végre lett volna valami, vagy pontosabban valaki, akiért érdemes lett volna visszatérnie.
- Ha valamikor kedve lenne megismerkedni egy macskával is, pusztán allergiateszt-céllal... Tsukiyomi egész barátságos, amikor épp nem sértődik meg rám. - Vajon abban mennyi volt a szégyellnivaló, ha a macskáját a japán holdisten után nevezte el?
És rendkívül hálás volt azért, hogy kis nyelvbotlásának sikerült nem tanúsítani nagyobb figyelmet, sőt, még választ is kapott a kérdésére, még ha burkoltan is.
Ugyanakkor megbizonyosodott arról is, hogy virágai célba értek; hiszen kérdésében semmi sem irányult erre, mégis felmerült a téma, és ez akaratlanul is arra késztette, hogy mosolyát még szélesebbre vonja, hiszen vége biztos lehetett abban, hogy üzenete célba ért; és hát nem pont ez volt az eredeti terv?
- Hát, egy virágboltot nem igazán szabad iderángatnom a kórházba, de... Hmm. - És elgondolkodást tettetve fürkészi a nő arcát, mielőtt kis monológját folytatná. - Ha esetleg engedné magát meghívni egy kávéra, elgondolkodhatnék azon, mivel lepjem meg legközelebb.
És hát valahogy így történik meg az, hogy Utah Takeru Saito fejjel megy a falnak, egy lapra feltéve mindent, hiszen jóformán már semmi vesztenivalója nincsen; legfeljebb nemleges választ kap, de hát ha realista akart lenni, abban sem volt biztos, hogy ha odáig is jutottak volna, a nő vele akart volna maradni, miután megtudná, mivel foglalkozik... Hiszen már csak a szakmája sem volt életbiztosítás, sem az életvitele, sem ő maga, de hát aki nem kockáztat, nem is nyerhet, nem igaz?
BY MITZI

_________________
don't it t a s t e like
 
h o l y w a t e r
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarDanica H. Coy
honey, I'm chasing the sun
× play by :
arden cho
× kor :
26
× tartózkodási hely :
london
× foglalkozás :
ápolónő
× hsz-szám :
13

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Kedd Jún. 06, 2017 3:48 pm

everything is blue, his pills, his hands, his jeans
and now I'm covered in the colors pulled apart at the seams


Azután, hogy megszereztem a képesítésemet, mint ápolónő, el-el gondolkodtam azon, hogy talán nem kellene megállnom és lehetnék orvos is. Hiszen ugyanúgy segíthetnék az embereken, sőt, talán még jobban is kivehetném a részemet a dologból. De ha arra gondolok, hogy orvosként akár olyan is lehetnék, mint Dr. Young, mindig úgy érzem jól döntöttem. Sokkal jobban szeretek olyan lenni, mint amilyen most vagyok - még ha gyakran olvasok is a pult mögött, vagy néha napján az éjszakai műszakom tíz-tizenöt percét azzal töltöm, hogy meglesem az újszülötteket és alkalmanként még szörnyülködöm is a neveiken. Sosem cserélnék éppen Dr. Jeremiah Younggal, aki minden idejét kávézással és csinosabbnál csinosabb nővérkék társaságában tölti, ahelyett, hogy a dolgát végezné, amiért egy valag pénzt fizetnek neki. Ha most Dr. Young helyében lennék, valószínűleg arra sem lenne lehetőségem, hogy a hetek óta toplistát vezető kedvenc és egyben legtitokzatosabb betegemmel beszélgessek. Helyette bámulhatnám valamelyik kolléganőm dekoltázsát és mesélhetném a hülye vicceimet, amire mindig kuncogás és édes tekintetek lennének a válasz.
- Igaza lehet - mondom őszinte, meleg mosollyal az arcomon. Szeretem az embereket, ezen nincs is mit tagadni. Ha nem tenném, valószínűleg nem választottam volna ezt a szakmát, tekintve, hogy vannak napok, amikor még az én türelmem is végesnek bizonyul. Van valami furcsán szórakoztató abban, amikor új beteg kerül az osztályra, akiről mi, kórházi dolgozók semmit nem tudunk a nevén kívül. Aztán ahogyan a kezelés folyik, sokakról megtudunk mindenféle információt. A családjukról, a gyerekeikről, arról, hogy milyen munkát végeznek, vagy hol születtek és miért választották inkább Londont. Olykor előfordul, hogy ezek a betegek visszatérnek, egy-egy kontroll erejéig, mi pedig megbizonyosodhatunk róla, hogy jó munkát végeztünk. Aztán itt van ez a férfi, velem szemben, akinek fél órával ezelőttig még a nevét sem tudtam. És most a macskájáról mesél, én pedig nem is lehetnék boldogabb, azok után, hogy megérkeztek azok a virágok. Megpróbálni kitalálni milyen ember is lehet valaki és aztán tényleg megismerkedni vele egyszerűen... Olyan érzés, hogy csak nagyon nehezen sikerül levakarnom az arcomról a mosolyt. Különösen olyan ember társaságában akinek az arcáról alig tudom levenni a szemeimet és akivel a kórházon kívül is szívesen töltenék el időt, annak ellenére, hogy a nevén, és a macskája létén kívül egyedül a kórházi adatlapján szereplő adatokat ismerem.
- Örömömre szolgálna megismerni a cicát, és... valószínűleg hasznos is - felek az ajánlatra, halk nevetést hallatva. - Már csak az allergiateszt szempontjából is - teszem hozzá még mindig mosolyogva. Vajon ha tehetném nem akarnék-e higgadtabbnak tűnni és nem látványosan izgatottan fogadni a macskával való találkozást - persze, csak a macskával, ugye? Valószínűleg nem, hiszen akkor olyan lennék, mint Jeremiah, aki kiváló szakember, hatalmas tudással, de az érzelmeit tekintve egysíkú és unalmas férfi. Mint oly sokszor már, most is nyugtázom, hogy nem cserélnék senkivel, úgy neveltek fel, hogy a poharam mindig félig tele legyen, ne pedig félig üres. Különben is, egy olyan mosolyt látni, mint amilyen Takeru Saito ajkain pihen, ki ne lenne jókedvű?
A szemöldököm érdeklődőn felszalad, amikor a virágboltot említi, és egy meglepett bár, de örömteli mosoly költözik az arcomra, amikor kilyukadunk a mondat végére. A rendelőhelyiségben eltöltött jó pár perc most kezd úgy tűnni, mintha csak egy álom lenne. Amelyet az zavar meg, hogy kivágódik az ajtó, felfedve Dr. Youngot, aki úgy lép be közénk, mint a gonosz királynő Csipkerózsika születését követően. Abban a pillanatban ahogy kinyílik az ajtó, lecsusszanok az asztal széléről, mintha nem éppen egy nagyon is kellemes beszélgetés közepén lettem volna. Őrülten szeretnék válaszolni a meghívásra, de valószínűleg nem lenne a legszerencsésebb éppen az egyik felettesem füle hallatára tenni azt.
- Dr. Young! - Nagy sóhajtás közepette erőszakolok ki felé egy mosolyt, éppen úgy, mint egy gyerek, amikor megzavarják játék közben és megmondják neki, hogy hamarosan haza kell mennie, de nem akar veszekedni a szüleivel. - Parancsoljon - teszek néhány lépést a doktor felé, aki egyelőre úgy tűnik éppen egy sms-t fejez be, mielőtt a kezébe nyomnám a papírt, amin a betegünk adatai szerepelnek, és amit eddig én magam szorongattam.
Az ajtóban még visszafordulok, hogy Utah-ra pillanthassak. - Odalent még találkozunk. - Csak remélni tudom, hogy látja rajtam mennyire igent akarok mondani az ajánlatára. - Dr. Young - biccentek egyet az emlegetett szamár felé, aztán egy utolsó mosolyt villantva Rá, kilépek a folyosóra és becsukom az ajtót magam mögött. Hosszan kifújom a levegőt, végiggondolva, hogy mi is történt pontosan az elmúlt percekben, amitől úgy érzem magam, mint akit rajtakapott a férje a tenisz edzővel, és az ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessem el magamat, amikor megindulok a lift felé, hogy visszatérjek a helyemre, a pult mögé.


_________________

I've been hearing symphonies Before all I heard was silence A rhapsody for you and me And every melody is timeless Life was stringing me along Then you came and you cut me loose Was solo singing on my own Now I can't find the key without you And now your song is on repeat And I'm dancin' on to your heartbeat ----------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarUtah T. Saito
honey, I'm stronger than ever
× play by :
Ishihara Takamasa (Miyavi)
× kor :
31
× tartózkodási hely :
mostly london
× foglalkozás :
Interpol-ügynök
× hsz-szám :
11

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Csüt. Aug. 03, 2017 7:02 pm

I guess you had no idea that you could have persuaded me
Dr. Jeremiah Young szabalyszeruen kibassza az ajtot.
Igazabol ez az egyetlen dolog, ami eszebe jut, ahogy az emlegetett nyilaszaro kicsapodik, megmutatva mogotte a doktort, aki olyan beleelessel potyog valamit a telefonjan, mintha legalabb az elete mulna rajta. Igazabol a leheto legrosszabbkor jott be, hiszen sikeresen kibillenti Utah Saito-t abbol az egesz jo kis vibe-bol, amibe belekeveredett, sikeresen el nem asva magat valami szornyen szar viccel a gyonyoru apolono tarsasagaban. Kicsit morcos is volt emiatt az orvosra, mert megzavarni azt a pillanatot, amiben vegre erot vett magan es randevura kavera hivta azt, akinek joforman koszonhette az eletet, bun volt, de hat mit tehetett? Valamikor megvizsgalni is kellett, es igazabol igy is halas lehetett az interpolnak es minden feljebbvalojanak, hogy nem kellett honapokat varnia abban a sorban, amikbol az idosodo nenikek szo szerint kihaltak neha.
A vizsgalat igazabol semmi ujat nem hozott az eletebe - Dr. Young semmi ujat nem tudott mondani, csak mindazokat a dolgokat, amiket korabban, hogy sokat kellene pihennie es nem tuleroltetnie magat, meg hogy rendszeresen szedje a gyogyszereit, meg hogy mennyire mazlista, hogy a tolteny nem ert letfontossagu szervet (csak szilankosra torte ket bordajat, de ez semmiseg volt, az orvosnak teljesen igaza volt - ez a megjegyzes meg szintiszta szarkazmus volt), meg hogy egy ideig meg nem kene visszaternie a munkaba, hacsak nem akar valami ruszki raktarban elverezni, ahol a patkanyok megennek a holttestet.
El kellett ismernie, hogy Dr. Jeremiah Young minden bizonnyal a legszarabb humorerzekkel megaldott ember volt egesz Londonban, de azert jart neki a kotelezo buksisimi meg a keksz, hogy joval tobb es joval erosebb fajdalomcsillapitokat irt fel neki, mint korabban, meg igy helyben osszevarrta a felszakadt sebet az oldalan, anelkul, hogy kommentalta volna annak allapotat. Utah Saito rendkivul halas volt neki ezert, mert tudta, hogy egyebkent csak a sajat hulyesegenek es forrofejusegenek koszonhette azt, hogy ilyen allapotban volt. De hat... Tehetett o rola, hogy nem birt ot percnel tobbet nyugodtan ulni a kanapen, kapcsolgatva a tevecsatornakat?
De aztan ez a vizsgalat is veget ert, es o vegul megkapta a szukseges papirokat, amiket be kellett adnia a feljebbvaloinak; minden bizonnyal nem fognak majd orulni a hireknek, de tehetett o rola? Allitasa szerint igy is szerencsesnek mondhattak magukat, hogy csak egy hulla volt a szamlajukon ketto helyett es csak egy csalad, amit ki kellett segiteni, mert az anya es feleseg, akivel annak idejen egyutt dolgozott, szar dontest hozott.
Nem emlekezett arra, mikor erzett utoljara ilyen megkonnyebbulest, mint amikor vegre racsukhatta az ajtot Dr. Youngra meg a folyamatosan pittyego telefonjara; szinte fogadni mert volna arra, hogy a ferfi a vizitje alatt is kapott legalabb ket nudes-t, mert le sem tagadhatta volna, mennyire nyalzott, ami nem volt egy kellemes latvany; igazabol halas volt, hogy a raging boner latvanya valahogy kimaradt az eletebe, mert biztosan ott latta volna viszont a reggeli kavejat; de mar vegre a folyoson volt, utban a liftek fele es elfelejthette vegre ezt a rendkivul kellemetlen latvanyt az elkovetkezendo ket hetre.
Ez is jobb volt, mint a semmi.
Es le sem tagadhatta volna, micsoda megkonnyebbules volt szemeinek, hogy a pult mogott ugyanugy megtalalta Ms Coy-t, mint ahogy reggel latta, mikor megerkezett; es kivetelesen turelmesen allt sorba ket idosebb neni mogott, kicsit ozgatottan es talan idegesen is gyurogetve a papirokat a kezei kozt, varva a sajat sorat.
Mennyi elinteznivaloja lehetett ket neninek?
Vajon az segitett volna valamin, ha ajulast tettetne?
- Tessek, fiatalember, ha a kedvesehez jott. - Es a nekikek sokat sejtoen mosolyogtak ossze, szetvalva elotte, mintha csak Mozes modjara osztotta volna oket kette; es bar a reakcioja kimerult egy ertetlen "eeh?"-ben, azert valahol legbelul halas volt nekik, meg ha igazabol zavarba is hoztak egy picit.
- Van meg eselyem arra a kavera, igy, Dr. Young intervencioja utan? - Es apro mosolyra huzza az ajkait, ahogy a pult szelere tamaszkodik; es eszre sem veszi, hogy lelgzetvisszafojtva varja a valaszt, mintha az elete mulna ezen... vagy legalabbis a kovetkezo masfel honapjanak minden esteje, amit Vele tolthetne, ha ezt O is akarna.
BY MITZI

_________________
don't it t a s t e like
 
h o l y w a t e r
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarDanica H. Coy
honey, I'm chasing the sun
× play by :
arden cho
× kor :
26
× tartózkodási hely :
london
× foglalkozás :
ápolónő
× hsz-szám :
13

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Szer. Aug. 16, 2017 9:40 pm

everything is blue, his pills, his hands, his jeans
and now I'm covered in the colors pulled apart at the seams


Alig foglalom el újra a megszokott helyemet a nővérpult mögött, a kórház szinte azonnal visszaránt a szürke valóságba, amelyből mintha látnám kifolyni az elmúlt fél óra alatt beleszivárgott élénk, szebbnél szebb színeket. Az egyetlen, aminek örülni tudok az, hogy látszólag senkinek nem hiányoztam idelent. Nem találok idegesen a pulton kopogó üzletembert, aki még munkába is időben be akar érni a szokásos havi vizsgálata előtt, sem kisnyugdíjast, aki mind a hat macskáját hátrahagyva indult el a nap első sugaraival együtt a kórházba. És szerencsére a csipogóm sem őrült meg teljesen, csak mert valamelyik főnővér vagy osztályvezető nem talált néhány papírral kapcsolatban, amire ugyanolyan könnyedén rá tudnák írni azt a három fontos információt, amit helyettük nekem kell bekarikáznom.
Mégis ahelyett, hogy a könyvem mögé bújnék vissza - vagy a könyvet próbálnám meg visszabújtatni az asztalon heverő papírok és naptárak mögé -, úgy döntök, inkább én próbálok meg az irathalmaz fölé kerekedni, nem pedig hagyom, hogy az vegye át az irányítást az asztalom fölött. Néha a munkámat is végzem. A papírok egyébként sem fognak maguktól eltűnni. Mire megérkezik a korábban említett első kisnyugdíjas, a könyököm mellett tornyosuló kartonok már nem fenyegetnek azzal, hogy bármelyik pillanatban ledőljenek és a padlón szétterülve hirdessék az inkompetenciámat erre a munkára.  
Mégsem tudok száz százalékos figyelemmel adózni az éppen előttem álló Mrs. Whitenak, aki valamilyen furcsa, valószínűleg mindkettőnk számára ismeretlen okból úgy döntött, hogy ahelyett, hogy a szokásos formanyomtatvány kitöltésével törődne, még igyekszik elmesélni nekem hogyan teljesít az általános iskolában mind a hat unokája. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a harmadik unoka legjobb barátainak felsorolását félbeszakítva egyszerűen csak az orra alá nyomom a papírt a mellé járó tollal együtt és elküldöm melegebb éghajlatra az idős hölgyet. Helyette azonban gratulálok a kis Lucy zongoraversenyen elért eredményeihez és minden reményemet elveszítve dőlök hátra a székemen, amikor a beszélgetés a negyedik unoka nevével folytatódik.
Az igazság az, hogy az ilyen kora reggeli órákban a kórház folyosói még nincsenek annyira tömve, mint egy-egy forgalmasabb út, ugyanebben az időben, valahol a város másik végén. Így Mrs. White beszámolóját egészen addig hallgathatom, amíg a mögött álló, következő beteg meg nem unja, és le nem üti táskájával. De ha ez az ára annak, hogy amikor legalább annyi idős leszek, mint ez a nyugdíjas hölgy, a hat unokájával engem is olyan türelmesen hallgasson meg valaki - a növényeimen kívül -, mint én őt, akkor vállalom ezt a terhet.
- Igazán? - Felvont szemöldökkel pillantok Mrs. White-ra, holott ezen a pontom már fogalmam sincs róla pontosan miről beszélt és hányadik unokánál is jártunk pontosan. Amíg megkapom a választ, azzal kapcsolatban mennyire szeret abba a nyugdíjas körbe járni, ami alig két saroknyi sétára van a házától, igyekszem feltűnés nélkül elé csúsztatni a papírt, amire még szüksége lesz, ha bármilyen vizsgálatot szeretne elvégeztetni ma és nem csak azért jött, hogy beszámoljon az életéről - bárkinek, aki szóba áll vele. Kicsit bánom, hogy ez az ember nem a biztonsági őr volt, akinek itt kell lennie valahol, de ha jobban belegondolok, mégis mi dolga lenne Mrs White-nak a biztonsági őrrel, amikor az én feladatom őt eligazítani és kitöltetni vele a megfelelő papírokat?
Eszembe jut mennyivel csendesebb és nyugalmasabb is tud lenni egy éjszakai műszak, amikor nincsenek tömeg balesetek, vagy hasonló szörnyűségek. Egy-egy ilyen szörnyű alkalommal olyan érzésem támad, mintha a mentős kollégák végtelenített mennyiségben ömlenének be az ajtón, újabb és újabb betegeket szállítva limitált számú orvosaink kezei alá.
Most mégis örülök, hogy ezekben a korai órákban, Mrs White-ot hallgatva a kötési szokásairól és a kedvenc mintájáról, itt vagyok. Ha kívánhatnám sem akarnék máshol lenni. Akkor nem találkoztam volna a hetek óta szívemnek legkedvesebb beteggel, akinek a sorsa azóta foglalkoztatott, hogy egyáltalán megjelent a kórházban - ha egészen pontos akarok lenni: behozták -, a neve pedig egészen máig rejtély volt számomra. Takeru Saito. Rágondolva az ajkamba harapok és igyekszem a hajam mögé rejteni piruló arcomat, ami legalább olyan piros lehet, mint a paradicsom. Csak amikor újra felnézek tűnik fel, hogy ezúttal nem Mrs. White természetellenesen kékesfehérre festett haját pillantom meg rögtön, hanem valaki egészen mást. Meglepetésemben alig jutok levegőhöz, végül mégis sikerül magamhoz térni és elmosolyodni.
- Természetesen. - Felelem boldogan, mintha legalábbis az esküvőm napján mondtam volna igent a férjemnek. De a helyzet az, hogy már akkor sem kellett gondolkodnom azon, mi legyen a válasz, amikor először meghallottam a kérdést. Egyedül Dr. Young miatt nem felelhettem azonnal, hogy nagyon is szeretném azt a találkozót.
- Mi.. Minden rendben volt a vizsgálaton? - Érzem, ahogyan az arcom újra kigyullad, a pultnak támaszkodó férfi arcát térképezve fel a pillantásommal, amit nem tudok, nem akarok levenni róla. A nyelvem belebotlik a mondatba - nem csodálom, amikor egy olyan férfi figyelmét élvezem, mint Takeru Saito -, és meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy sikerüljön kinyögnöm, amit akarok. Ha eddig nem is, most valószínűleg sikeresen lejárattam magam előtte.


_________________

I've been hearing symphonies Before all I heard was silence A rhapsody for you and me And every melody is timeless Life was stringing me along Then you came and you cut me loose Was solo singing on my own Now I can't find the key without you And now your song is on repeat And I'm dancin' on to your heartbeat ----------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarUtah T. Saito
honey, I'm stronger than ever
× play by :
Ishihara Takamasa (Miyavi)
× kor :
31
× tartózkodási hely :
mostly london
× foglalkozás :
Interpol-ügynök
× hsz-szám :
11

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Csüt. Aug. 31, 2017 11:30 am

I guess you had no idea that you could have persuaded me
A papirokat, amiket Dr. Jeremiah Young a kezebe nyomott, elgondolkodva gyurogeti; csak par pillanat utan kapja magat azon, hogy lassan mar tepkedi a szeluket, ami igazan nem elszeru, tekintve, hogy be kene meg oket vinnie nem eleg, hogy az irodaba, de egy reszuket meg a gyogyszertarba is, hogy megkapja a kovetkezo vizsgalatig jaro gyogyszeradagjat - es beszerezzen legalabb egy kisebb turistacsoportnak elegendo mennyisegu kotszert, amibol az utobbi idoben hianyt szenvedett. Hiaba kapta meg a figyelmeztetest az orvostol, hogy ha nem vigyaz magara, azzal tartos karokat tehet a belszo szerveiben, amik diszkvalifikalhatjak majd a tovabbi munkahoz - nem, mintha nem gondolkodott volna mar azon, hogy leszereljen -, de hat ugy nezett o ki, mit aki ennek kulonosebb figyelmet szentelt volna?
Mindegyik opcionak megvolt a maga pozitivuma; ha teljesen le akart volna szerelni, utana problemak nelkul talalt volna munkat bamrleyik rendorkapitanysag barmelyik osztalyan, esetleg egy-egy detektivirodaban; de maradhatott akar az interpolnal is, mint irodai dolgozo, esetleg kommunikaios munkatars. Nem volt szukseg arra, hogy terepre kuldjek, messzire, a vilagba, kulfoldre; egyebkent is, volt mar egy olyan korban, ahol az ember elgondolkodik ketszer is azon, egyaltalan mi a faszt csinal az eletevel. A harmadik X-en tul az ember atertekel magaban bizonyos dolgokat, es o egyre gyakrabban hallotta, hogy osszesugtak a hata mogott, meg ha az elmult hetekben nem is toltott az irodaban tobb idot, mint az feltetlenul szukseges volt.
Utana sokaig visszhangoztak a fejeben a kritikus szavak; biztos volt benne, hogy ma is hallani fog beloluk legalabb ket tucatot, meg mielott atlepne a hatalmas epulet bejarati ajtajanak kuszobet; talan a felettesein kivul mas nem is igazan ertekelte mar a jelenletet.
Neha gyulolt az interpol tagja lenni.
- A vizsgalaton? - Szemoldoke meglepetten szokik a magasba, ahogy a no szavai visszarantjak ot a gondolatmenetebol a jelenbe; par pillanatba bele is telik, hogy felidezze magaban a vizsgalatot es elgondolkodjon a valaszon; es igazabol sajat magat is meglepi azzal, hogy ilyen komoly problemai vannak azzal, hogy valaszt adjon egy ennyire egyszeru kerdesre - lehet, a fejevel is valami baj lenne, nem csak az atlott oldalaval? - Leszamitva Dr. Young majdnem raging boneret... Minden rendben, igen.
Es szorakozottan nevet fel, mielott meg kirazna a hideg attol, hogy erre visszagondol; nem mintha barmi baja lenne barmivel is, de a munkahely nem arra valo volt, hogy az ember nudes-t es dick pic-eket valtogasson munkaido alatt - foleg akkor nem, ha orvos volt es epp egy paciens tarsasagaban tartozkodott.
Komolyan, meg jo, hogy nem csinalt dick pic-et mellette.
Lehet, volt egy komplett kis keszlete ezekbol arra az esetre, ha esetleg nem tudna csinalni egyet?
Eww.
- Mar csak ossze kene szednem a fajdalomcsillapitokat, amiket  kedves doktor felirt es lenyegeben... Ennyi. - Es aprocska, felszeg mosolyt villant a nore; egybol megkerdezne azt is, mikor vihetne el kavezni, de ebben vegul megakadalyozza valaki konyoke, ami (szerencsere nem a serult) oldalaba furodik, aztan a latoterebe betolakodik egy nenike, hogy feltegye a legnyilvanvalobb kerdest az egesz vilagon arrol, hogy merre talalja a lifteket, mintha nem lenne legalabb harom helyre kiteve a kis piktogram, ami a liftek iranyaba mutogatna; igy o csak rezignaltan huzodik felre, kivarva megint csak a sajat sorat, hogy visszajuthasson a pult mogott ulo nohoz es feltegyen neki meg par kerdest, kezdve az egeszen nyilvanvaloktol egeszen a szemelyesebbekig, amikre a valasz egyebkent sokkal jobban erdekli.
Es ha a nenike mar tavozik (pedig azt hinne az ember, hogy ebben a korban mar nem ennyire pofatlan az ember), visszaall a korabbi helyere a pult mellett, eloszor csak tehetetlenul gyurogetve a gyogyszerei receptjenek a szelet sandit a no fele, de csakis miutan felmerte a terepet, hogy nincs-e valahol meg egy ninja neni, akinek terve kivarni, hogy megszolaljon, utana bepofatlankodni ele, mintha egesz vegig ott allt volna.
- De orok halam uldozne, ha meg utba tudna igazitani, merre talalok egy gyogyszertarat... - Es teatralisan sohajt, kivarva az apro hatasszunetet, amit tart; de mivel sehol se lat lesbol tamado nenikeket, valamivel magabiztosabban folytatja, probalva legyurni a szeles mosolyt, ami fel akarna kuszni ajkaira. - ...es hogy hova vihetnem Ont kavezni, amennyiben valamelyik nap ram erne.
BY MITZI

_________________
don't it t a s t e like
 
h o l y w a t e r
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarDanica H. Coy
honey, I'm chasing the sun
× play by :
arden cho
× kor :
26
× tartózkodási hely :
london
× foglalkozás :
ápolónő
× hsz-szám :
13

TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star Hétf. Szept. 18, 2017 5:21 pm

everything is blue, his pills, his hands, his jeans
and now I'm covered in the colors pulled apart at the seams


- Oh... - Hirtelen támadt zavaromban nem tudom eldönteni, hogy fintorogjak-e a hallottakra, vagy nevessek a kollégámon, így kapásból mind a kettőt csinálom. De hamar az ajkamba is harapok, próbálva kordában tartani a nevetést és az arcomra kívánkozó mosolyt. Nem hiányzik, hogy a munkaidőm végeztével a felügyelő tanács valamelyik tagja azzal szorítson sarokba, hogy úgy veszi észre nem végzem rendesen a munkámat mostanában. Néha - kifejezetten a felügyelő tanács minden egyes tagjának köszönhetően - legszívesebben egyszerűen csak itt hagynám az egész kórházat és keresnék valami mást, ami lehet az életem értelme. Azért tanultam, hogy segíthessek az embereken, segítsek nekik a gyógyulásban, hogy boldogak lehessenek, aminek az is része, hogy van kivel megbeszélniük a dolgaikat. De ki figyel az én boldogságomra? - Sajnálom, hogy látnia kellett. - Teszem hozzá, megint csak nagyon igyekezve, hogy ne nevessem el magamat. Mert hogy is nézne az ki, ha az én nevetésemtől visszhangozna az egész előcsarnok? - De mielőtt azt hinné, hogy csupa rosszat gondolok a kollégámról, hadd valljam be, hogy szerintem Ő az egyik legjobb szakorvos a területén. Emberileg viszont már nem tudok nyilatkozni róla. - Széles mosoly költözik az arcomra, miközben felpillantok a pult előtt álló férfi arcára, amiről valami furcsa, számomra ismeretlen okból nem akarom elfordítani a pillantásom.
Csak amikor egy újabb idős hölgy követel magának figyelmet muszáj megint a munkámra koncentrálnom. Udvariasan az alig tizenöt méterre lévő liftek felé irányítom a nénit, aki abban az esetben, ha nem küzd hallásproblémákkal, még hallhatja is a liftek hangját rögtön a pult mellett állva is. Megint csak eszembe jut annak a lehetősége, hogy fizetett szabadságra menjek, vagy egyszerűen felmondjak, amiért recepciósnak néznek szakember helyett. De hamar sikerül is lenyugtatnom magamat azzal, hogy tudtam mibe sétálok bele, amikor aláírtam a szerződést.
Talán csak az a problémám, hogy amíg a barátnőimet és kollégáimat figyelem, ahogyan férjhez mennek és gyereket vállalnak, élvezik a házas életük minden szépségét, engem egyedül a locsolásra váró szobanövényeim várnak odahaza, egy hosszú műszak után. A napjaim azzal telnek, hogy metróra szálljak munkába jövet, ami tele van ismeretlen, ennyi idő után már szinte arctalan emberekkel, akik hozzám hasonlóan mind munkába sietnek. A kórházban szürke eminenciásként végzem a dolgomat, válaszolok a telefonokra és gyűjtöm a papírmunkát, vagy segédkezem egy-egy orvos mellett, ellátni és megvizsgálni naponta milliónyi beteget. Zokszó nélkül cserélem el bármelyik kollégám esti műszakját, mert velem ellentétben nekik van kivel tölteniük az estéket. Néha bármennyire nem szeretném ilyen nagy mértékben a munkámnak az életemet, úgy tűnik képtelen vagyok szabadulni a mókuskerékből.
Az igazság az, hogy lassan azt sem tudnám megmondani melyik barátnőm által szervezett vakrandin voltam, és hogy a férfit Samnek, Jacknek, vagy Robertnek hívták, esetleg a három közül valamelyik keverékének. Azt viszont nagyon is biztosan állítom, hogy egyiküknél sem éreztem olyan izgatottságot, amikor megkérdezték, hogy elvihetnek-e kávézni, vagy vacsorázni, vagy moziba, mint most, a pult előtt álló férfi miatt.
- Nos... - Bármennyire nem akarom, játékos mosoly szökik az arcomra, miközben magamban azt mondogatom, hogy most éppen a munkámat végzem és nagyon komoly és professzionális vagyok. - A gyógyszertár gyakorlatilag itt van, az épület másik oldalában, ha a Tooley Street felé hagyja el az épületet - miközben magyarázok, körülbelül le is jelelem az egészet, annyira mutogatok a hátam mögé. - De a kórházon át is be lehet jutni, ki sem kell menni az épületből.
Meg fogja találni
- fejezem be biztató, kedves mosoly kíséretében, újfent úgy nézve a férfi arcát, mintha egy lenyűgöző festmény lenne egy galériában.
- A kávét illetően pedig, ismerek egy helyet Farringdonban, a neve Catalyst. A pincében van egy kávéőrölő, amit az üvegpadlón keresztül lehet látni... - Elnevetem magam, aztán az ajkamba harapok, amikor rájövök, hogy kicsit talán túlságosan is izgatott vagyok amiatt a kávé miatt. Vagyis a társaság miatt akivel terveztem fogyasztani azt. Előrehajolok, hogy a pult végébe csúszott naptárat szemügyre tudjam venni. - Csütörtökön szabadnapom van.. Ha az megfelel.


_________________

I've been hearing symphonies Before all I heard was silence A rhapsody for you and me And every melody is timeless Life was stringing me along Then you came and you cut me loose Was solo singing on my own Now I can't find the key without you And now your song is on repeat And I'm dancin' on to your heartbeat ----------
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: you could have been that lonely star

Vissza az elejére Go down

you could have been that lonely star

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Morning Star Pub
» All-Star Kölcsönző
» Star Crossed
» We need love cause we're just lonely souls ~ Angel & Mira
» Elhagyatott edzőterem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
LONDON LIFE :: London :: kelet-london-