Welcome
Üdvözlünk a London Life FRPG-n, az Európa második legnépesebb városára épülő szerepjáték oldalon! Tudtad-e, hogy 7 év és öt kontinens szakembereinek munkájával épült a London Eye? Vagy hogy a Harry Potter és a bölcsek kövét a helyi állatkertben is forgatták? London változatos és izgalmas nagyváros, rengeteg látnivalóval, ahol nincs megállás, csak úgy pezseg az élet. Nem számít hányszor látogatsz el ide, sosem tudhatod mit hoz a holnap Londonban. Mindig találsz valami újat, amit még nem tapasztaltál.Játssz velünk, alakítsd kedved szerint karaktered lehetőségekkel teli életét! Ha bajban vagy, fordulj bizalommal bármelyik Staff taghoz, akik mindenben segítenek majd.

London vár, regisztrálj most!
• • • • • • •
Az oldal alapítása:
2011. július 25.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!

Chatbox
Latest topics

by Léon Salieri Yesterday at 9:02 pm


by Lana Evens Vas. Jan. 14, 2018 11:00 pm


by Vendég Vas. Jan. 14, 2018 5:52 pm


by Daniel Osmer Szomb. Jan. 13, 2018 2:27 pm


by Erin Pynlor Szomb. Jan. 13, 2018 5:56 am


by Vendég Csüt. Jan. 11, 2018 11:27 am


by Vendég Kedd Jan. 09, 2018 1:09 pm


by Vendég Vas. Jan. 07, 2018 9:41 pm


Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

Amber & Theo @ hospital

Témanyitás by Theo Bourland on Hétf. Jún. 19, 2017 4:56 pm



Tik-tak, tik-tak. Jár az óra, én pedig fekszem a kórházban az ágyon, a kezemben az egyik kedvenc könyvemmel. Említettem már, hogy Stephen King hatalmas író? Na a Ragyogás az egyik kedvencem tőle, és... És azt hiszem már vagy ötödszörre olvasom, de még mindig nem tudom megunni. Hallgatom a szobatársam szuszogását mellettem. Valami McGrady, vagy hogy a fenébe hívják. Hogy tud ez minden vizit után ekkorát aludni? Én legalább egy hónapja fájdalomcsillapítókon élek, és még így is éjjelente csak egy-két órára tudom lecsukni a szemeimet, és akkor is inkább valamiféle éber álomban szenvedek, meg forgolódok össze-vissza, mintsem aludnék valamennyit. Azt mondták a dokik, hogy ez életem legpokolibb egy hónapja lesz, de hogy ennyire súlyos legyen, még magam sem gondoltam volna.
Nemrégen balesetet szenvedtem. Amikor indultunk az étteremmel egy fesztiválra, Liverpool előtt egy kereszteződésben kihajtott elém egy autó, én pedig már nem tudtam kikerülni, sem lefékezni, hiába tartottam be a sebességkorlátozást. Lerepültem a motoromról, és legalább húsz métert csúsztam az aszfalton, mire egy fa megfogott. Súlyos mellkasi sérüléssel, bordatöréssel, kéztöréssel és szállítottak kórházba, plusz még belső vérzéseim is voltak. Csak hogy mindig jusson ki a jóból az embernek, igaz? Mindennek már majdnem több, mint egy hónapja, amióta felébredtem az altatásból. Azóta egyedül is vagyok itt bent. Nem akartam, hogy bárki is meglátogasson. Még Ambernek sem hagytam, hogy bejöjjön hozzám. Lehet gyávának nevezni, vagy mondhatja bárki, hogy hülye döntést hoztam, hogy a munkatársamat, a legjobb barátomat (a barátnőmet?) nem engedem be, hogy legalább azt lássa, hogy életben maradtam, vagy egyben vagyok valamelyest... De nem akartam, hogy bárki is sajnáljon. De főleg azt nem akartam, hogy a legfontosabb ember kiakadjon, és azon eméssze magát, hogy mi lesz akkor, ha esetleg mégsem ébredek fel, vagy felébredek, de marad valami károm a balesetből. Nem viseltem volna el, ha valami ilyesmi történt volna. Viszont most jeleztem az orvosoknak, hogy már készen állok arra, hogy látogatókat is fogadhassak. Bár a felkelés még elég nehézkes, a járás meg annál inkább, köhögni egyáltalán nem tudok, mert összeszarom magam, a tüsszentésről nem is beszélve. Egész jól vagyok.
- Hé McGrady, csipeszt rakok a kurva orrodra, ha még egyszer rázendítesz erre az istenverte horkolásra. - bököm oda neki mosolyogva. Egész jóban lettünk, mióta össze vagyunk zárva. Ő egy motorcsónakkal szenvedett balesetet, így pontosan átérzi a helyzetemet.
- Vicces vagy Bourland, ahhoz képest, hogy öreganyám is gyorsabban mozog, mint te. Mire kikelnél az ágyadból, hogy csipeszt rakj az orromra, addigra már hetedhét országon túl lennék. - ugatásszerű nevetés, majd átfordul a másik oldalára, és alszik tovább. Én pedig újra visszapillantok a könyvembe, miután elaludt. Vagyis visszamerednék, ha nem hallanám, hogy valaki kopog, és úgy ront be a kórterembe, hogy kis híján az ágyamat - és vele együtt engem is - letarol a fenébe.
- Öh... Szia Amber. - a könyv mögé bújok, így csak a két szemem látszik ki mögüle, de onnan feltűnhet neki, hogy úgy vigyorgok, mint a vadalma. Pedig azért ő elég indulatos lehet, hiszen egy hónap után most lát először. Mármint nem tudom, hogy volt-e bent, amíg magatehetetlenül feküdtem, én viszont most látom először.
avatar

honey, I'm chasing the sun


× play by :
Garrett Hedlund

× kor :
32

× tartózkodási hely :
London

× foglalkozás :
Pincér

× hsz-szám :
28


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Amber & Theo @ hospital

Témanyitás by Amber Tzara on Hétf. Aug. 14, 2017 4:18 pm

Fogalmam sincs egy normális ember mire gondol, amikor a legjobb barátja balesetet szenved, egy hónapig nem alszik, mert az a bizonyos legjobb barát nem akar felébredni a kómából, aztán amikor mégis megtisztel azzal, hogy jelzi túlélte, ergo kinyitja a drágalátos szemeit, bejelenti, hogy nem akarja látni. Számomra ugyanis kifejezetten nagy meglepetés volt, amikor másfél műszak után valahogy elvánszorogtam a kórházba, ahol aztán közölték velem, hogy nem mehetek be Teddiehez, akiről egyébként újabban nem adhatnak ki információt. Fogalmam sem volt róla, hogy hazudnak nekem és valójában a legjobb barátom egy titkos ügynök, akire most rátalált a halálos ellensége és éppen a vérnyomokat tüntetik el a kórteremből, vagy éppen az ellenkezője történt, az Ő vérnyomait tüntetik el ugyanonnan. Vagy szimplán emlékezetkiesése volt, vagy agyátültetése, és nem emlékszik rám, vagy valamilyen indokolatlan okból utál engem. Mondjuk azért, mert megtudta, hogy amikor három évvel ezelőtt egyszer levágatta a haját és én azt mondtam, hogy nagyon tetszik, valójában nem is gondoltam komolyan.
Halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy mi történhetett. De komolyan. Az viszont biztos, hogy iszonyatosan, baromira mérges voltam rá. Nem csak azért, mert képes volt rám hozni a szívrohamot, amikor balesetet szenvedett. Hanem azért is, mert a legjobb barátjával cseszett ki elég rendesen. Lehet, hogy ott, abban a szent pillanatban amikor közölték, hogy nem mehetek be, ahelyett, hogy dúlva-fúlva és magamban anyázva hátat fordítottam volna az egész kócerájnak, inkább ki kellett volna vernem a balhét és hét év balszerencsével, meg egy feljelentéssel fenyegetőznöm. Too late.
A kezdeti csalódottság és harag után rájöttem, hogy inkább Teddienek kellene hét év balszerencsét és három év silent treatment-et kívánnom. Hiszen ha nagyon pontos akarok lenni, nem a kórház jóvoltából nem mehettem be hozzá, hanem azért, mert Ő úgy akarta. A kórház, minden alkalmazottjával együtt csak egy eszköz volt az én drágalátos legjobb barátom kezében. Akire azóta is haragszom. De a helyzet az, hogy én is a pokol tüzén fogok égni vele együtt, akkor nem mindegy? Igenis haragszom rá, erről pedig napról napra újra és újra meggyőztem magamat, miközben az Ő munkájának egy részét is a saját nyakamba vettem.
Aztán egyik nap úgy mentem munkába, hogy nem az volt az első dolgom, hogy megkérdezzem a többieket, tudnak-e valamit a legjobb barátomról. Ha utána néztem volna, most biztosan tudnék valamilyen vallás nevével villogni, amelyik azt mondja éljek a mában. Hát megtettem. És azon a napon egy olyan ember sétált be az étterembe, aki ha nem is változtatta meg gyökeresen az életemet, de egy kicsivel jobbá tette ezt a poklot, amiben élnem kell napról napra. Viszont hogy hogyan fogom elmondani ezt Teddienek, arról fogalmam sincs.
Egész úton a kórház felé ezen gondolkodtam. Bármennyire is próbáltam magam meggyőzni arról, hogy irtóra haragszom Tedre, amikor végül felhívtak azzal, hogy a nagyságos úr látogatható, nem voltam képes a fenekemen ülni, meg akartam látogatni.
A kórházban szinte körül sem nézve járom végig a folyosókat, mintha már kívülről ismerném őket. Vagy legalábbis annyira, mint a tenyeremet. Meg sem várom a választ a kopogásomra, érdekel is engem, ha éppen alszik, már rontok is a kórterembe, csak hogy megpillanthassam a legjobb barátomat, nyitott szemekkel, életben, lélegezve, épülőfélben. Megfordul a fejemben, hogy fejbe vágom, amiért borsot tört az orrom alá, végül mégis inkább egy öleléssel próbálkozom, ami legalább olyan fájdalmas tud lenni, ha akarja az illető.
- Kapd be, jó? - Támadok neki rögtön, köszönés nélkül. Nem gondolhatja, hogy kedves és napsugaras üdvözlést fog tőlem kapni, amikor nem engedte, hogy lássam. Elengedem őt, és hátrébb lépek egy kis lépést, hogy jobban szemügyre vehessem.
- Szóval... Túl fogod élni? - Teszem fel a kérdést, miközben felvonom a szemöldökömet és nagyon reménykedem benne, hogy érzi a hangomban a neheztelést. Senki nem csinálhatja ezt Amber Tzarával megtorlás nélkül.



_________________
I don't think you're worth the trouble, but together we can make it double. 



avatar

honey, I'm down the line


× play by :
.: cara delevingne :.

× kor :
28

× tartózkodási hely :
.: london :.

× foglalkozás :
.: ültetö pincér :.

× hsz-szám :
15


Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.