Üdvözlünk a London Life FRPG-n, az Európa második legnépesebb városára épülő szerepjáték oldalon! Tudtad-e, hogy 7 év és öt kontinens szakembereinek munkájával épült a London Eye? Vagy hogy a Harry Potter és a bölcsek kövét a helyi állatkertben is forgatták? London változatos és izgalmas nagyváros, rengeteg látnivalóval, ahol nincs megállás, csak úgy pezseg az élet. Nem számít hányszor látogatsz el ide, sosem tudhatod mit hoz a holnap Londonban. Mindig találsz valami újat, amit még nem tapasztaltál.Játssz velünk, alakítsd kedved szerint karaktered lehetőségekkel teli életét! Ha bajban vagy, fordulj bizalommal bármelyik Staff taghoz, akik mindenben segítenek majd.

London vár, regisztrálj most!
• • • • • • •
Az oldal alapítása:
2011. július 25.



Latest topics


by Lana Evens Today at 10:58 am


by Vendég Yesterday at 9:59 pm


by Lora Norwood Pént. Okt. 20, 2017 8:01 pm


by Linda Colbert Kedd Okt. 17, 2017 11:29 am


by Nyhil A. Vrataski Vas. Okt. 15, 2017 7:56 pm


by Becca M. Hawkins Vas. Okt. 15, 2017 4:59 pm


by Becca M. Hawkins Vas. Okt. 15, 2017 4:57 pm


by Becca M. Hawkins Vas. Okt. 15, 2017 4:50 pm




Share| .

A menedék - Linda & Morthiana

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: A menedék - Linda & Morthiana Kedd Aug. 29, 2017 11:50 pm

Lassan zötyög az autó a baljós éjszakába, s talán fél órányi vezetés után lefordulok a főútról, majd egy keskenyebb, erdő mellett ívelő betonútra térek rá. Itt csak a legelején pislákolnak a lámpák, s nagyjából fél km megtétele után csupán Jeffrey autójának reflektorai azok, melyek összerezzentik az erdő lakóit. A következő háromnegyed órában meglepő módon talán három másik jármű jön csak szembe, az egész terület eléggé kihalt. Szerencsémre... Kicsit nehezebb tájékozódni ugyan így az éj leple alatt, de megjegyeztem, hogy egy "S" kanyar után kell lefordulnom jobbra, egy erdei, hepehupás kis földútra. Innentől már sima ügy. Bár a földút több helyen elágazik, mégis az irány úgy él elmémben, hogy ha álmomból felébresztenek, akkor is eltalálok ide csukott szemmel. Így kissé zötyögősen, de szép lassan eltelik az utolsó fél óra is. Végre... Odaérvén a kovácsolt vas kaput kinyitom, behajtok, majd újra bezárom azt. Egy kisebb kanyar után pedig már kirajzolódik a Hold s a lámpám nyújtotta fél homályban a kis viskó, mely mögött a tó lágyan ringó tükréről visszapillantanak a csillagok. Mellette közvetlenül, az épülethez hozzácsatolva van a garázs, mely előtt erősen lefékezek, s már sietek is befelé, mielőtt bármit tennék. Talán egy perc telhet el, már lépek is ki onnan egyik kezemben egy öreg kannával, másikban pedig egy gyufával. Először kivágom az autó hátsó ajtaját, s rápillantok az eszméletlen hölgyeményre, majd ha minden rendben, loholok tovább a csomagtartó felé. Úgy csapom fel annak ajtaját, hogy majd kiszakad belé, ám a dagadékot immáron könnyebben gurítom ki. Persze, ide is kell erő, hiszen nem egyszerű átbillenteni az alsó részen, de mikor sikerül, Jeffrey meghűlt teste nagy robajjal landol a földön, amit vagy öt perc kínkeserves vonszolás után sikerül a helyére raknom, kellő távolságra az épületektől. Meghintem a húskupacot a kannában levő löttyel, majd egy kicsiny csíkot húzok vele, a végénél pedig gondolkodás nélkül meggyújtom.
- Lángolj, te féreg... - súgom a levegőbe, s ahogy szavaimat, úgy a lángra kapó ruhadarabokat is lágyan elfújja a szél. Pár pillanat múlva már nagy fénycsóva teríti be a tópartot, s az égett hús szaga úgy kezd terjengeni a levegőben, hogy amaz már elnyom minden mást, s szinte teljesen beleolvad az orromba. Ezt még Linda parfüm illata sem képes feloldani, még akkor sem, mikor szorosan fölé hajolok, s kiemelem őt az autóból óvatosan. Kezdek egyre jobban fáradni, így összeszedem a maradék erőmet, a karjaim közé fogom őt, majd beviszem a házba. Ahogy belépek a bejárati ajtón, balra helyezkedik el a konyha, körben szekrényekkel, hűtővel, mosogatóval, gázzal, illetve egy hatalmas ablakkal, mely a tópartra néz, ezek pedig közrefogják az ebédlőasztalt. Szemben vezet egy lépcső fel az emeletre, jobbra pedig a nappali. Itt a szemközti fal mentén egy kanapé, a jobb oldali falnál a TV, középen pedig egy dohányzóasztal. Számos festmény s dísztárgy színesíti még a helyet, azonban én nagy csörömpöléssel töröm meg a csendet, hiszen az ebédlőasztal közepén levő váza nagy robajjal törik szét a kövön, ahogy felteszem Lindát az asztalra. Kicsit eligazítom őt, s már rohanok is tovább. Kis híján nyakam töröm a lépcsőfordulóban a nagy sietségben, ám amint felérek, rögtön jobbra fordulok, s a hátsó acél ajtóhoz lépek. Belehelyezem a kulcsom, mire az enyhe kattogást követően kinyílik. A raktárban vagyok. A hely eléggé zsúfolt, tele van minden plafonig nyúló polcokkal, amiken temérdek száraz étel, víz, ruha, s minden olyan dolog van, mellyel egy ember akár fél évig is tökéletesen kihúzná - lévén, hogy ez amolyan "pánikszobaként" is funkcionál. Kötszerek és sebészeti eszközök is megbújnak az egyik polcon, nekem pedig pontosan erre van szükségem. Egy nagy táskával érek végül vissza, s úgy, ahogy tanultam, megkezdem a "sebészeti beavatkozást". Nagyon remélem, hogy Linda nem fog felébredni...
A következő nagyjából másfél óra teljesen kikészít idegileg. Sikerül levágnom róla a felsőjét, fertőtlenítenem, s nehezen bár, de ki tudom húzni az ott rekedt töltényt, majd ahogy gyakoroltam, rakok rá egy kötést a legvégén. Szerencsére a vérzést már sikerült megállítanom az elején, így most sem veszít túlságosan sokat, persze épp elegendőt ahhoz, hogy nagyon legyengüljön. Óvatosan újra a karjaim közé emelem, s most már tényleg az utolsó csepp erőmet felhasználva viszem fel őt az emeletre, a szobámba. Ott lefektetem az ágyra, s ráadok egy fekete felsőt - a nadrágot s a melltartót fent hagyom, a cipőjétől viszont megfosztom. Egy párnát dugok a feje alá, derékig betakarom, végezetül hozok neki egy pohár vizet, melyet az ágy melletti éjjeli szekrényre helyezek. Végre...
Nagy sóhajjal állok fel. Az utóbbi órák olyanok voltak a számomra, mintha egy egész emberöltőt öleltek volna át, mégis oly' gyorsan peregtek le, hogy mire feleszmélek, addigra már egy elégett hulla, s egy elrabolt nő van mögöttem. Remegve állok fel az ágy mellől, halkan becsukom az ajtót, majd esetlenül lesétálok a nappaliba, onnan pedig az ablakból kikémlelek, lángol-e még Jeffrey teste. Ám annak már csak hűlt helye maradt, a hamvait pedig a felkerekedő szellő a szélrózsa minden irányába viszi, s én úgy omlok le a kanapéra, mint egy megtört virág. A kezem csupa vér, a ruhám szakadt, a hajam kócos, mégis, oly' nyugalommal alszok el nagyjából egy perc múlva, mintha csak telenyomtam volna magam nyugtatóval. Cipőstül, ruhástul, hamusan, elrablóként... Az utolsó röpke pillanatokban abban reménykedek, hogy mire újra kinyitom a szemem, rájövök, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt...

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Szer. Aug. 30, 2017 5:57 am

Kín. Bizserget és szúr. Olyan világba kerültem, ahol nem gyakran vagyok vendég, s bármennyire is próbálok felébredni az elmémet ködös tompaságba taszító álomból, képtelen vagyok.
Fájdalom. Éget a testem. Mintha összetörtem volna, mintha egy úthenger gyakorolta volna rajtam roppant munkáját, mintha ezernyi izzó tű találna utat a bőrömön át a húsomba, mintha kalapáccsal kényszerítenének, hogy ebben a rémálomban ragadjak.
Szenvedés. Nem tudom hol vagyok, nem értek semmit, nem erre vágytam és nem így kellett volna történnie. Egy név jelenik meg előttem. Morthiana. Nem ismerem, pedig hallottam már valahol. Különleges, felejthetetlen, gyönyörű, de félnem kell tőle, rettegnem, veszélyes. Nincs rá magyarázat, nincs rá szó, nem tudom, nem találom a válaszokat, sikítanék, de néma a hangom.
Györtelem. Mintha sült húst éreznék. Talán egy összejövetelen vagyok, talán túl sokat ittam, talán hánynom kellene, hogy megszabaduljak az alkoholtól. Nem, hazafelé tartottam, célja volt annak, hogy elindultam, nem vagyok éhes, nem kellemes ez az illat, gyomorforgató, nem akarok itt lenni. Fel akarok ébredni!
Kálvária. Vág és nyilal. Sajog minden. Nincs egy ép gondolatom sem, a fejemben minden zúg és áttörném a falat, de visszatart. Leláncol, megbilincsel, pedig érzem, hogy ordítanék, hogy szorít, s újra a név, úgy bevillan. Morthiana. Miért kellene ismernem? Honnan kellene tudnom? Kit takar ez a címke? Miért vágyom rá és miért rettegek tőle?
Tortúra. Lebegek. Mintha a föld felett lennék pár méterrel, mintha pontosan ott lennék, ahol lennem kellene, mintha erős karok fognának közre és ölelnének, nyugtatgatnának. Itt a helyem, nem akarom, hogy elszakadjak ettől a kényelemtől. Nyöszörgök, néma csend, fázom, mintha meztelenül szaladnék az erdőkbe, törődés, értelmetlen ez az egész. Nincs jövő.
Feloldozás. Pihenek, szúr és éget. Nincs rá magyarázat, álmodtam? Nincs kiút, elvesztem egy rémálom útvesztőjében, bolyongok és forgolódok, de megnyugtat. Egy angyal mosolyog rám, szőke haját éteri játék lobogtatja, szemeiből boldogság sugárzik, mellkasára hajtom a fejemet. Bőre lágy melegséget áraszt, simogatása megnyugtatja felpörgött idegszálaimat, csókja homlokomra tetoválja az ébredést. Nem tudom, hol vagyok, nem ismerős a szoba egyetlen sarka sem. Megszomjazom, a mellettem lévő asztalon pohárban víz, gondos kezek készítették oda. Az orromban furcsa illat, fertőtlenítő és valami fémes, valami meghatározhatatlan. Nem ülök fel, nem enged az ágy, a vállam sajog, nem értem, hogy mi történt. A kocsimhoz siettem, a kulcs, nem találtam. Egy név, megint egy név, az a név. Morthiana! Ki vagy te? Válaszokat akarok! A fémes illat betölt, az orromhoz emelem a kezemet, de még jobban érzem. Vörös, mocskos, fertőzött! Érzem hidegét az arcomon, az orrom alatt, a számon, gyűlölöm! Lemosom a vízzel, de nem használ, nem tágít, csak még több lesz, nincs kiút, nincs menekvés. Jobbra fordulok és egy test fekszik mellettem, nem ismerem fel, nincs arca, nincs...

Sikítva ébredek fel ebből a rémálomból, s ahogyan körbenézek, nem ismerek fel semmit sem. Egyszerű szoba, és talán még többet foglalkoznék a belső építészettel, de kibaszottul fáj a vállam. Nem, ez még annál is rosszabb, ilyennel még nem volt dolgom, s próbálom mozgatni a nyakamat, de az elgémberedett és nem látom a sérülésem. Jobb kezemmel érintem a kötést, száraz, nem nedvesedett át, majd megnyalogatom a számat, ami cserepesre száradt. Elmosolygom magam, hogy Laura milyen hasznos tippel tűntetné el a krátereket az ajkaimról, de az éjjeli szekrényen hagyott víz is megteszi.
Fájdalmas minden mozdulat, s még kába vagyok. Kicsit arra emlékeztet, amikor morfiummal kezeltek a lábtörésem után, de mintha ez a cucc kivégezte volna az agyamat, annyira nem áll össze a kép. Egy zuhanyra vágyom, hogy felfrissüljek, hogy magam mögött tudjam ezt az egészet, de mit is akarok elfelejteni? Bambán mérem fel a teret, s ahogyan tisztul a kép, agyam úgy dolgozza fel az elmúlt éj eseményeit.
Jeffrey halott. Nem fogok érte könnyeket ejteni, de a kurva életbe, előttem végezte ki az a csaj. Morthiana... Nem kórházban vagyok, ahhoz túl házias ez a szoba... Úr Isten, még  gondolkodni is fáj, és minden kibaszott gondolatot felülír, hogy fáj. Golyó, lelőttek, sírnom kell.
- Van itt valaki? - hangom rekedtes, gyenge és én is alig hallottam, de ennyire telik most, ennyit tudtam kipréselni magamból. Az ösztönök azt vezérlik, hogy próbáljak meg felülni, de kapja be az összes zsigeri érzés, én fekve maradok, ameddig csak lehet. - Hé, valaki?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Pént. Szept. 01, 2017 12:02 am

Mielőtt még álomba szenderülnék (vagy inkább úgy dőlnék el, mint akit fejbecsaptak), utolsó képként Linda arca jelenik meg előttem, mely némi kellemetlen érzést hagy maga után. Leginkább a tény az, mely bevillant, hogy lehet, hogy a nő túl sem éli az éjszakát. Ez már csak rajta múlik s a kitartásán, az élni akarásán. Én mindent megtettem, amit tudtam. Tegnap még nem éppen azt terveztem, hogy ma elrabolom a célpontot, s pátyolgatom. Hiába, ember tervez...
Az álmok nem jönnek. Pedig már lélekben felkészítettem magam arra, hogy gyötrelmes éjszakám lesz - már ami megmaradt belőle -, mégis egy hatalmas feketeség és üresség az, amely fogad, mikor kinyitom a szemeim. Semmi. Még egy halovány álomkép sem kísértett meg, olyannyira kiütöttem magam. Nehezen ébredek fel, s arra várok, hogy a napsugarak vakítóan megmarják az íriszem, azonban újabb döbbenet ér, mikor látom, hogy odakint még sötét van. Riadtan pattanok fel, s nézem meg a telefonom, hányadika is van pontosan, azonban csak értetlenül pislogok a kijelzőre, mikor látom, hogy még aznap. Talán két óra telhetett el, melyet az álmok világában töltöttem, s most kezd csak felkelni a Nap valahol az erdő mögött. Ehhez képes úgy érzem, hogy képtelen lennék visszadőlni, így inkább nem is szenvedek tovább, hanem elkezdem a napot...
Mint akiből most jön ki az alkohol, úgy botorkálok fel halkan az emeletre, majd a szoba ajtaját becsukom, ne szűrődjenek be a zajok. Amúgy a szoba, ahogy felérünk, a bal oldali folyosóról nyílik, közvetlenül a fürdőszoba mellett. No, én ez utóbbit célzom meg. A szétszakadt s véráztatta ruhámat lassan vetem le, majd úgy ahogy van, bele is hajítom a mosdó melletti kukába. Ezt már nem lehet megvarrni, s őszintén szólva jobb, ha nem is emlékeztet erre az éjszakára. Ezután a csapnál kicsit lemosom magamról a megalvadt vért, végül jó forró vizet engedek a kádba némi nárcisz és frézia aromájú olajjal, majd résnyire kinyitom az ajtót, hogy halljam, ha esetleg Linda szólna. Amint megtelik a kád, én már süppedek is bele egészen nyakig, épp hogy csak kilátszik a vízből az orrom. El sem tudom mondani, mennyire jól esik most ázni s kicsit relaxálni... Némi feszültség kioldódik a habokban, s érzem magamon, hogy megnyugszom. Orromat átjárja a kellemes illat, s a légzésemen kívül tényleg nem hallok semmit. Csend van. Se egy autó, se egy hangos szomszéd, vagy bármi olyan, melyet a civilizáció hordoz magában. Minden hónapban meglátogatom a helyet, bár túl sok időt nem szoktam itt tölteni, csupán egy alkonyba nyúló magányos délutánt. Most viszont hosszabbnak ígérkezik az idő. Tettvágytól vezérelve állok fel a kádban, majd pár pillanat erejéig illegetem magam a szemközti tükörben, s megfordulok, hogy jól lássam a hátsó felemtől egészen a nyakamig húzódó gerinctetoválást. Kissé megviselt az arcom, de hát még mindig jól nézek ki. Jó géneket örököltem, hiszen anyám is magas és vékony. Ellenben vele, én nem örököltem a magas lányok deszkaságát, hiszen bőven van mit kitennem, nem is kicsit! Ám mielőtt még nagyon szerelmes lennék magamba, s visszamásznék a kádba... Inkább kilépek a vörös mintás szőnyegre, megtörölközöm - a hajam hagyom, hadd száradjon meg magától -, majd újra ránézek Lindára. Mezítelenül libbenek ki az ajtón, s mikor bedugom a fejem, ciccegve könyvelem el magamban, hogy még mindig ugyanabban a pózban fekszik. Azonban a mellkasa csodásan emelkedik fel s le, így én egy megkönnyebbült sóhajjal hajtom vissza az ajtót, s indulok meg a raktár felé, hogy előhalásszak valami ruhát. Egy fekete csipkés fehérnemű kerül fel először, melyet követ egy amolyan "picsatakaró", melynek aljánál enyhén felsejlik a hátsóm körvonala, utoljára pedig egy ujjatlan, szintén fekete, testhez simuló felsőt öltök magamra. Ezután előhalászok egy kosarat, megpakolom némi étellel, majd eltűnök a lépcsőknél.
Egy egyszerű, könnyű reggelit akarok csinálni, így először sütök némi csirkemellet, melyek felcsíkozok, s rászóróm a vegyes salátára. A végén csinálok öntetet hozzá, mellyel megbolondítóm, majd meghintem pár fűszerrel, löttyintek rá egy kis szójaszószt, s kész is, mehet a hűtőbe! Ezután főzök egy nagy adag kávét, s mikor már indulnék meg a kanapén felé, hogy azon elnyúlva nézzem a reggeli híreket, váratlanul a csendet megtöri valami. Először fel sem fogom, hogy mi az, de pár pillanat múlva már loholok is az emelet felé. A szívem a torkomban ver, s majd kiszakad, mikor belépek a szobába.
- Életben vagy! - egy hatalmas kő esik le a szívemről, mikor meglátom a hölgyeményt. Hát sikerült... Semmi sem volt hiábavaló! Lassan, egy megnyugvó mosollyal sétálok oda hozzá, majd miután leültem mellé az ágy szélére, a kezembe fogok valamit az éjjeliszekrény egy kis fiókjából.
- Tessék. Ha pár centivel odébb fúródott volna be, most nem biztos, hogy beszélnénk... - nyújtom felé a kibányászott golyót, remélve, hogy nem akar megtépni vagy lekeverni egy hatalmasat. Elvégre, még mindig ott tartunk, hogy elraboltam...

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Pént. Szept. 01, 2017 4:39 am

Képtelen voltam arra, hogy megmozduljak, hogy felüljek, hogy forgolódjak, hiszen a lövés okozta seb minden apró mozdulatnál feszült, kínzott és felszisszentett. A fejemet ráztam, hiszen bármennyire is tompa volt az agyam az esetleges szerektől és a vérveszteségtől, gondolataim egyre csak tisztultak, s ahogy megvizsgáltam a köröttem lévő teret, meg kellett állapítanom, hogy nem tudom hol vagyok. Egyszerű szoba, de egyetlen fala, egyetlen bútora sem ismerős, így sóhajjal meg kellett állapítanom kiszolgáltatott helyzetemet.
Kiáltásomra mozgolódás hallatszik, valaki messziről rohan felém, léptei egyre gyorsabban közelednek felém, s amikor belép a szobába, felismerem őt. Szinte örül annak, amikor meglát, hangján hallani lehet a megkönnyebbülést, s ahogyan mosollyal közeledik, úgy felejtem el, hogy ő kicsoda valójában. Most ő egy gyönyörű, csábító, izgalmas lány, akinek kissé fáradt szemeiben nyugalmat pillantok meg, ami bennem is csillapítja a feszültséget. Nem szólalok meg, nem teszek semmit sem, amikor a golyót mutatja nekem, csak miután újra leteszi a lövedéket, akkor simítom végig ujjamat felém eső combja belső oldalán.
- A foglyod vagyok? - az előző kiabálás sokat kivett belőlem, így hangom most csendesebb, halkabb, szárazabb, fakóbb. Nehezemre esik a beszéd, viszont oly' sok megválaszolatlan kérdésem van, hogy erőszakot kell vennem magamon és fel kell tennem őket. Azonban csak lassan, megfontoltan vagyok képes erre, mely kettősség szinte szétveti az agyamat, hiszen nem ehhez a tempóhoz szoktam. - Hol vagyunk egyébként?
Megszomjaztam, s a kéz, mellyel az imént még megsimogattam, most a pohárért nyúl, de ami pár perccel ezelőtt sikerült, most elrontom ugyanazt a mozdulatot. Ujjaim markolnák a poharat, de valahogy ellököm magamtól az éltető vizet, s a következő pillanatban az üres poharat hallom darabokra törni a szoba padlóján.
- Sajnálom... - pillantok végig a lányon, s ha azonnal indulna, hogy feltakarítsa a felfordulást, amit okoztam, visszatartom. Legalábbis megpróbálom azzal, hogy újra a combjára teszem a kezemet, s tekintetét sajátomba próbálom vonzani. Megnyalom kiszáradt ajkaimat, s egy pillanatra elkapom a fejemet, de csak azért, mert arcomat furcsa melegség járja át attól, amit mindjárt mondani fogok.
- Használnom kellene a mosdót... - elmosolyodom, majd kissé komolyabb arcot vágtam. - ...és a mobilomat is, ha még megvan.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Pént. Szept. 01, 2017 11:32 pm

Mikor felé lépek, kissé még mindig olyan érzésem van, mintha valami filmbe csöppentünk volna, melynek túl vagyunk a kezdeti bonyodalmán, s most épp a nyugodt, lappangó pillanatokat éljük, melyek mögött tudjuk, hogy ott van a feszültség minden percben, mégis próbálunk inkább a pillanatnak élni.
- Ha szigorúan vesszük... Akkor igen, mondhatjuk. - azt egyelőre nem teszem hozzá, hogy azért, mert még nem engedhetem el egy ideig. Hány elrabolt ember kívánná ezt a sorsot! Viselkedhetnék másként is, ami minden bizonnyal így történne, ha egy másik személyt írtak volna nekem elő. A háznak van egy jól épített pincéje is - ahonnan nem mellesleg nyílik egy vészkijárat -, ami tökéletes arra, hogy valakit ott tartsak. Igazából remekül meg van építve a ház, de hát nem is csalódtam apámban, hiszen ő tervezte nekem az egészet, még nagyon kis fiatal koromban. Tudta már az öreg előre, hogy mi lesz belőlem...
- Azt sajnos nem mondhatom meg, hol vagyunk. Legyen elég annyi, hogy egy nagyon biztonságos helyen, távol mindentől. S mindenkitől... - mondom sejtelmesen, majd biccentek egyet az ablak felé, mely csodás rálátást biztosít a tóra, s az azt körülölelő erdőre. Egy pillanatra el is hallgatok, s Linda észreveheti, hogy milyen nagy itt a csend. Szinte csak azokat a kicsiny szikrákat lehet hallani, melyek kettőnk között pattognak. Ezt már akkor éreztem, mikor először a szemembe nézett ott a mélygarázs áporodott szagú autói között. Most pedig ahogy hozzám ér... A szívem újra felszökik a torkomba, s tudom, hogy nem szabadna ezt tennem, de mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, úgy simítom rá a kezem a csuklójára. Nagyon megüthetem ugyanakkor ezzel a bokám, hiszen az egy dolog, hogy Jeffreyt eltettem lábalól. Az viszont, ha elkezdek érzelmeket táplálni a célpont iránt, nem csak szigorú szabályokba ütközik a köreimben, hanem nagyon veszélyes játék is. Ha egy férfi próbálná ugyanezt csinálni, valószínűleg eltörtem volna már a kezét, de hát Linda nem férfi... S ha engem veszünk, pont ez a "baj". Érintése után pedig a reggeli hűvös megcsapja a bőröm, s mielőtt még kiélvezném a jól eső emléket, a pohár nagy csattanással terül szét a földön, beborítva vízzel s szilánkkal a sötétzöldes, szürkés árnyalatú szőnyeget.
- Ohh, semmi gond, majd én... - már loholnék is tova, ám a hölgyemény megállít. Nem kellenek ide szavak, vagy erőszakos mozdulat, elég csupán az előbbi érintés folytatása, s én már úgy adom meg magam, mint akire fegyvert fognak. Átvitt értelemben vehetjük fegyvernek azt a vonzerőt, ami Lindából árad...
- Persze, egy pillanat. - állok fel, majd a szemközti szekrényből kiveszem a táskáját, s az ágy szélére rakom, végül kitakarom őt, s felé nyújtom a kezem, hogy segítsek felállni.
- Azt ugyan nem mondhatom meg, hogy hol vagyunk, s hogy meddig leszünk itt, viszont annak nem ártana utána járnod, hogy Jeffrey fenyegetése valós alapokon nyugszik, avagy csak az utolsó perceidet akarta megkeseríteni. Ha igaz, amit mondott, akkor mostanra minden bizonnyal téged is keres a rendőrség. - zúgom baljóslatúan, s ha elfogadja a segítségem, akkor átkarolom a derekát, majd a fürdőszobáig támogatom őt, ahol még lehet érezni az édes aromát.
- Törölköző az akasztón a kád mellett, illetve megtalálsz mindenféle tusfürdőt, sampont, s egyebeket a polcon. Amíg végzel, én keresek neked valami ruhát. Ha bármire szükséged van, csak kiálts, itt leszek a közelben. Ohh, majd elfelejtettem... - lépek hozzá közelebb, majd megragadom a fekete felsője alját, amit még tegnap adtam rá, óvatosan elkezdem húzni fölfelé, s úgy igazítani, hogy ki tudja bújtatni belőle mindkét kezét. A szemeimet közben próbálom kordában tartani, bár megmondom őszintén, rettentően nehéz. Az pedig még inkább zavar, hogy ennyire nem tudom visszafogni a keletkező érzelmeket. Nagy sóhajjal lépek végül mögé, majd óvatosan leszedem róla a kötést, melyet kihajítok a kukába, egyenesen a véres és szakadt ruhám mellé.
- Ha végeztél, újrakötjük. - jelentem ki biztatóan, majd egy sejtelmes félmosollyal indulok meg az ajtó felé, s ha nem szeretne mást, akkor rácsukom, majd eltűnök a raktárban, ami a szemközti falnál nyílik. Közben persze hallgatózok... Semmit sem bízok a véletlenre, bár nem hiszem, hogy lennének Lindának hátsó szándékai, ám ki tudja. Az ujja köré csavart, ez tény, s az a baj, hogy tudom, hogy nagyon okos nő. Márpedig az okos nők ott szúrnak, ahol a legjobban fáj...

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Szomb. Szept. 02, 2017 3:15 am

Őszintenén meg kell vallanom, nem tudom, hogy milyen válaszra számítottam tőle az első kérdésemre, viszont a pár szavacska szíven ütött. Szóval valamilyen szinten fogoly vagyok és az ő hangulatára van bízva a jövőm. Nem mondom, szép kilátások, s ahogyan Jeffrey szétnyíló koponyájának látványa bekúszik a lelki szemeim elé, úgy leszek egy pillanatra rosszul. Nem mutatom ki, nem mutathatom ki, s ahogyan végiggondolom az események láncolatát, úgy tisztul fejemben a mélygarázsban történtek. S pontosan ezért nincs magyarázatom a miértekre, hiszen ... miért mentett meg? Miért értem neki többet, mint a munkaadója? Miért?
- Olyan távol, hogy nincs, aki meghallja, ha sikítok? - fintorral mosolygok a lányra, majd észreveszem reakcióját az érintésemre. Ha egy kicsivel több erő szorult volna most a testembe, akkor már a bugyijában matatnék, ellenőrizve, hogy mennyire is nedvesedett be, de most, hogy csak a szemeimre és a füleimre hagyatkozhatok, azt hiszem a Niagara-vízesés lenne az összehasonlítási alap. Azonban minden apró pillanatot kihasználok, hiszen rettentően tetszik a tapintásomra adott válasz, olyannyira, hogy apró mosoly jelenik meg az arcomon, s már szinte el is felejtettem, hogy kvázi rabságban ébredtem. De ha ilyen gyönyörű a börtönőr, hát nem mindegy?
- Köszönöm! - pillantok a táskámra, majd előhalászom belőle az átkozott ketyerét, az életemet szabályok közé szorító eszközt. Még nem nézem meg a nem fogadott hívások számát vagy az üzenetek mennyiségét, helyette inkább hagyom, hogy Morthiana levegye rólam a takarót és segítsen a felállásnál. Mindenesetre kell az ereje, mert magamtól nem sikerült volna az akció, s amint átkarol, érzem szilaj izmainak megfeszült munkáját, bőrének édeskés illatát, s hirtelen nyelnem kell, mert a csapok, amit úgy láttam, hogy beindultak nála, nálam is elkezdték izzadni nedveiket. Főleg akkor, amikor közelebb áll meg hozzám és látom rajta, hogy egyetlen pillanatra sem néz rám, amíg leveszi rólam a pólót.
Nem befolyásolom, pedig mondhatnám neki, hogy nyugodtan mérjen végig, hogy mindketten felnőtt nők vagyunk, s láttunk már meztelen embert az életünkben, hogy nem kell szégyelnie, ha kíváncsi, ha izgalmasnak hat neki a pillanat, ha gyönyörködne bennem... Azonban megtartom magamnak a gondolataimat, s csak egy mosollyal, egy bíztató jellegű mosollyal válaszolok bizonytalanságára. - Köszönöm még egyszer. Ha nem bánod, ne csukd be az ajtót, az előbb is kimerített a kiáltás... Tudod, ha véletlenül baj lenne...
Komolyan gondoltam, majd megvártam, amíg kimegy, s csak akkor ültem le a fajanszra, hogy megnézzem a mobilomat. Tizenhét nem fogadott hívás és több tucatnyi üzenet, a telefonom pedig némítva, ami teljességgel szabályellenes. Bár megértem, hogy egy ilyen helyzetben zavarta a sok értesítés, amíg elhozott ide-ki-tudja-hol-vagyunkra. Ezt az információhiányt azonban egyszerűen fel tudtam oldani, hiszen elég volt elindítani egy térképalkalmazást és máris megtudtam, hogy a semmi közepén vagyok balra és a legközelebbi civilizált közösség is mérföldekre van innen. Fantasztikus!
- Mégis hol a francban vagy? - ez már az egyik ügyvédem volt, az a fajta, akivel a piszkos ügyeket intézem.
- Hosszú lenne elmondani. Mi történt?
- Én is ezt akartam kérdezni Linda. Egy halom vér a mélygarázs, egy elütött férfi a bejáratnál, közben meg attól hangosak a bulvár weboldalak, hogy megerőszakoltál egy tizenhét éves lányt.
- Jaj, már megint ez? Azt hittem, ezt lezártuk annak idején. Honnan tudták meg?
- Még nem értem utól a csajt vagy a szüleit, de rajta vagyok. Mit mondjak a sajtónak?
- Egyelőre háríts... Hogy mélyen sajnálom a történteket, de amíg a nyomozás tart, addig nem adhatsz ki információt, meg nem nyilatkozom. Tudod, a bevett maszlag, bár sosem gondoltam volna, hogy egyszer nekem is szükségem lesz rá.
- És ha a rendőrség keres? - megálltam egy pillanatra, és hatalmasat nyeltem. A nyitott ajtóra pillantottam, majd végiggondoltam, hogy mi lenne nekem most a legjobb. Végülis nem panaszkodhatom, hiszen egyelőre jó helyem van itt, viszont azt sem akarom, hogy később ebből bajom legyen. De, ha úgy alakul, a végén még mondhatom, hogy elraboltak és ő kényszerített mindenre.
- Ismeretlen helyre távoztam. És ne keress, majd én hívlak, ha úgy adódik. Ha mégis van valami sürgős, a másik számomra küldj üzenetet. - a dupla SIM-es telefonok vitathatatlan előnye. Az egyik nyilvános, a másik privát és talán, ha hárman tudnak róla rajtam kívül. Pontosan ezekre a helyzetekre.
- Aggódom érted.
- Ó Kent, ha nem tudnám, hogy csak a pénzed miatt aggódsz, akkor el is hinném. Még beszélünk. - bontom a kihangosított vonalat, mert tartani a készüléket ennyi ideig rettentően macerás lett volna, így ha Morthiana figyelt, minden szót hallhatott. Mint ahogyan azt is, hogy dolgom végeztével lehúztam a WC-t és megengedem a zuhanyt. Bár jobban esett volna egy fürdő, legalábbis a szervezetem könnyebben viselte volna az ülést az állás helyett, de mindig is zuhany párti voltam, így ezen most sem szándékozok változtatni. A függönyt nem húztam el, amikor meztelenül léptem be a forró vízsugár alá, s hatalmasat sóhajtva mostam le magamról az elmúlt éjszaka élményeit, ügyelve arra, hogy a sebemet ne érje víz. Ahhoz képes szép munka, de egy plasztikai sebésszel is megnézetem majd, ha mindennek vége.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Hétf. Szept. 04, 2017 2:04 pm

- Maximum az állatok rezzennek össze az erdőben. - fintorgok én is csábos mosollyal, s ha Linda bármelyik ablak elé téved, remekül láthatja, hogy nem hazudok. Amerre a szem ellát, égbe nyúló, lassan őszbe forduló fák magaslanak. Bár a távolban kissé látszik egy magasabb domb, vagy nevezzük inkább kis méretű "hegynek", ám azon is csupán a zöldellő, sárguló levelek pislognak vissza. Még nagyon régen jártam arra, igazán csodás a kilátás, bár az egész környező erdő remek hangulatot kölcsönöz, hiszen itt szinte nincsenek kivágott fát, bejárt útvonalak, vagy éppen elszórtan felfedezhető szemét. Olyan ez a hely, mint a természet egy érintetlen gyöngyszeme. Mely magába fogadja azt a sötétséget, melyet én hozok el számára...
- Azért csak óvatosan... - jegyzem meg még az ajtóban, mielőtt eltűnök. A kérésnek eleget téve résnyire nyitva hagyom azt, majd halk léptekkel átballagok a túlsó szobába. Előszedek pár ruhát az egyik szekrényből, melyek közül sokat nem is kell válogatnom, hiszen ha jól láttam, akkor nagyjából egy lehet a méretünk. Épp, mikor a fehérneműs fiókban turkálok, megüti pár rejtélyes mondat a fülem, aminek majd utána kell járnom. Hogy vajon tényleg Jeffrey piszkos üzelmeiről van szó, vagy ezt a hölgyeményt ezelőtt sem kellett félteni... Még izgalmasabb lenne, mint amilyennek tűnik? Beharapom az alsó ajkam, egy pillanatra lehunyom a szemeim, s újra egy halovány mosollyal könyvelem el meglepettségem. Ha ezt tudná a többi a társam, hogy a "kemény és hideg" Morthianat valójában ilyen egyszerű levenni a lábáról, röhögnének egy jó nagyot. Még én is röhögök magamban, hiszen lassan kezdtem azt hinni, hogy ezen a kibaszott világon nem létezik olyan ember, aki ennyire fel tudna csigázni. Oké, az egyéb szexuális kapcsolataim más téma. A testiségen kívül más aligha volt, én pedig mindig vágytam arra a húsig ható bizsergésre, amit eddig az a sok ócska ember nem tudott megadni. Ezért lett mindegyik unalmas, s ezért dobtam félre őket könnyen, mint valami használt rongyot. Ha nincs kémia, akkor nincs, s minek erőltessek én bármit? Most viszont teljesen más a helyzet, s persze, hogy pont abban a személyben testesül meg ez a bizsergés, aki jelenleg az utolsó a földön, akihez hozzáérhetnék... A tiltott gyümölcs, az az igazi!
Jó pár ruhával felszerelkezve indulok meg vissza a szoba felé, ahol az ágyra leteszem a holmikat, a szekrényből kiveszek egy papucsot, majd visszalépkedek a fürdőszoba elé, s megállok egy pillanatra anélkül, hogy szólnék bármit is. Tudom, hogy nem lenne szabad, de megpróbálok bekukkantani, én hülye viszont tényleg csak résnyire hagytam nyitva az ajtót, így esélyem sincs, hogy lássak bármit is. De basszus, mit művelek mégis?! Csak még nagyobb szarba sodornám magunkat, ha nem lennék képes türtőztetni magam. Nagyot fújok hát magam elé, majd megszólalok a túlsó oldalról.
- Itt leszek alattad a konyhában, készítek reggelit. Tettem az ágyra ruhákat, illetve itt van egy papucs is. Lent is hallak, szóval szólj csak bátran, ha kellek. - azzal egy mozdulattal betolom a papucsot, s akaratlanul is megpróbálom elcsípni a látványt, bár amaz csak némi szőke tincset enged elém, de mégis több, mint a semmi! Már előre félek a következő napoktól, főleg, ha Linda már rendesen, fájdalmak nélkül tud majd mozogni...
Megindulok végül a konyha felé, ahol két bögrébe csinálok egy nagy adag kávét, megízesítve minden jóval. Ezt követően előveszek két átlátszó, zöldes üvegtányért, s megterítem az ebédlőasztalt két személyre. A salátát is előkotrom a hűtőből, hogy ne legyen olyan hideg, mire nekilátunk, majd... Leülök. Kicsit megdörzsölöm a szemem, próbálom összeszedni a gondolataim, bár azok még rettentően szétszórtak. Inkább csak próbálok relaxálni addig, míg a hölgyemény nem szól értem, avagy meg nem jelenik a lépcsőknél.

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Kedd Szept. 05, 2017 6:46 am

Hagyom, hogy a langymeleg víz kényeztessen és elmossa az összes problémámat. Megpróbálok nem gondolni rájuk, de a sebbel és a fájdalommal a vállamban nehezen megy a kikapcsolás. Nehezen megy, sőt lehetetlen a vállalkozás, hiszen minden egyes mozdulatnál mementót állít az éjszaka történéseinek, a lövéseknek, Jeffrey szétrobbanó fejének... A hányinger kerülget újra, így lehunyom a szemeimet és lassú, mély szippantásokkal nyugtatom a gyomrom. Vajon ez mindig így lesz? Mindig meg kell majd állnom egy pillanatra, ha felidézem azokat az emlékeket? Vagy idővel javulni fog és csak szolidan mosolygok a történések felett? Nem volt rá válaszom, de rettentően kíváncsi voltam, hogy mit hoz a jövő, s nemcsak a feltorlódó emlékekkel kapcsolatban, de az sem hagyja békén az agyamat, hogy közte és köztem mi alakul ki.
Morthiana és én. Kétségtelen, hogy valami feszültség, valami pattanásig pendülő szenvedély van kettőnk között, s amíg végigillatolom a kencéket, amik előttem sorakoztak fel, ismét csak behunyom a szememet és rá kell gondolnom. Elmosolyodom, hiszen valljuk be, elég lehetetlen helyzet alakult így ki, s miközben testem az egyik mentolos tusfürdővel kenem be, úgy gondolok az ő vonalaira, alakjára, arcának részleteire, apró mosolyára, s nem bántam volna, ha egy pillanatnál tovább kíváncsiskodik az ajtóban. Annyira vagyok exhibicionista, hogy élvezzem, amikor egy gyönyörű nő vággyal teli szemmel néz rám. Élvezem és imádom.
Fájdalmas lett volna megtörölköznöm, így a fürdőben állva készre száradtam, miközben újra a mobilommal játszottam. Nem tudom miért, de kikapcsoltam azt a SIM kártyát, amiről a rendőrség is tudhat, amit be tud mérni, ami alapján eljuthatnának erre a helyre, mert bármennyire is elítélendő egy ember halála, az én védelmemben fingatta ki azt a szemétládát és azt értékelem. A kád szélén ültem, majd ismét felálltam, amikor már elpárolgott rólam a nedvesség, s a tükör előtt szembesültem azzal, hogy milyen fáradt is vagyok valójában. Mintha hetek óta nem aludtam volna, s ehhez még hozzájönne két lapzárta egyszerre, meg egy szülés és három esküvő. Ocsmányan hatalmas bőröndök ékítették a szemeim alját, az arcom kissé püffedt volt, a bőröm pedig teli szarkalábbal. Gyűlölöm, hogy öregszem és önostorozó hiúságomban el is kapom a tekintetem magamról, hogy megvizsgáljam a sebet, amit szereztem. Kell egy plasztikai sebész, aki helyrehozza Morthiana munkáját!
A papuccsal átslattyogtam a szobába, látom az ágyra kikészített ruhákat, de sehol sem találtam kötözőszert, így azt gondoltam, majd lent intézzük el a dolgokat, de a megfelelő outfit kiválasztása előtt le kellett ülnöm és pihennem. Már a kád szélén ülve is éreztem, hogy sokat kivett belőlem a zuhany, s most, hogy visszajöttem ébredésem helyszínére, úgy kellett ismét csak szembesülnöm a saját határaimmal. Pamutzoknival indítottam, azt még ülve is fel tudom húzni, majd egy egyszerű fekete bugyival folytattam, mely fölé egy kényelmesnek tűnő, selymesen melengető, fekete leggings került, az a fajta, amit ma már utcára nem venne fel az ember, mert itt-ott már engedett az anyag a feszességéből, de otthonra, játszósnak tökéletes és felbecsülhetetlenül komfortos. A felsővel azonban bajban voltam, s nem azért mert nem tudtam választani, hiszen az a fekete-piros kockás flaneling annyira csábított, hogy nem tudtam másra nézni. A problémát az okozta, hogy be kellene kötni a sebemet, mely ugye önmagam által kivitelezhetetlen küldetés, így apró rágódás után úgy döntöttem, nem veszem fel az inget, s meztelen felsőtesttel lépdeltem lefelé az emeletről, ahol már megterített asztal és forrón gőzölgő kávé várt.
- Nem tudom, megérdemlek-e ennyi gondoskodást? - mosollyal arcomon figyelem Morthiana reakcióit csupasz mellkasomra, s miközben lépcsőről-lépcsőre haladok egyre lejjebb, úgy vágyom már leülni arra a székre, hogy nem tudom megmagyarázni. - Azt mondtad, újrakötöd a sebemet, addig feleslegesnek gondoltam felvenni az inget.
Magyaráztam félmeztelenségem okát, majd amikor végre leértem és megkapaszkodtam a székben, nagyot fújtatva pihentem ki az egyébként egyáltalán nem megterhelő mozgást. - Arra próbáltam rájönni a zuhany alatt, hogy miért csinálod? Félreértés ne essék, nagyon is hálás vagyok mindenért, és nem tudom eléggé megköszönni, hogy ... tudod ... de otthagyhattál volna, már régen elfelejthetted volna az egészet, s nem lennék kolonc a nyakadra.
Mindkét kezemmel támaszkodok a szék támláján, összeszorítva ezzel a melleimet, s amikor lepillantok egy másodpercre, bennem is realizálódik, hogy milyen látványt nyújthatok. - Ó, bocsánat, nem állt szándékomban közszemlékre tenni a lányokat. - ültem le végül, majd nem tudtam megállni, hogy ne szorítsam két tenyerembe a forró kávé által átmelengetett csészét. Minden szarság ellenére, gyönyörű volt a reggel, köszönhetően a velem szemben ülő lánynak.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Kedd Szept. 05, 2017 6:12 pm

Ahogy ücsörgök a széken, s hallgatom a halkan csordogáló vizet fentről, váratlanul megcsörren a mobilom, melyet valahol odaát hagytam a nappaliban még tegnap éjjel, mikor annyira kidőltem. Szinte egy pillanat alatt megy fel bennem a pumpa, s idegesen emelem fel, majd lehuppanok a kanapéra.
- Azon kívül, hogy a kibaszott ügyfeled majdnem megölt? Kurva jól vagyok, köszönöm kérdésed! - a hangomból csöpög a gúny s utálat, s ha tehetném, átnyúlnék a vonal túlsó végére, hogy a hangszóró kis résein rángassam át ide azt a faszt.
- Szerinted mégis hol vagyok? - ejtem ki lassan a szavakat, amolyan vihar előtti csendként.
- Nekem csak ne mondja meg egy ilyen kis fartúró buzi, hogy mit csináljak! Majd ha egyszer felemeled a valagad a székről, és nem csak mi végezzük el a piszkos munkát, miközben te meleg pornóra vered az asztal alatt, akkor talán beszélhetünk. Ismétlem, "talán". Addig is ismeretlen helyre távoztam. - direkt idézem Linda szavait, hiszen tökéletes fedősztori. Semmit se mond, de mégis mindent. Időközben a zuhany eláll, s hallom a hölgyemény halk lépteit.
- Ezzel ne is próbálkozz. Eltekintve attól, hogy úgysem tudod lenyomozni ezt a helyet... Oké, vegyük úgy, hogy mégis. Ha megjelensz itt, megöllek. És nem, nem érdekel, hogy gyermek korunk óta ismerjük egymást. Ha küldesz valakit magad helyett, mivel mindketten tudjuk, hogy egy gyáva pöcs vagy, azt is megölöm. Legyen öreg, gyerek, rokkant, leszarom. Aki ide beteszi a kurva lábát az engedélyem nélkül, az halott ember. Csak emlékeztetnélek, hogy én vagyok a legjobb lövő az egész kibaszott bagázsban. Ezt sose felejtsd el. Most pedig lerakom, s innentől csak akkor beszélünk, ha én hívlak. Addig is sikáljatok el mindent, mert hogy kurvára nem megyek vissza a börtönbe, az is biztos. Na pá. - hallom, hogy még makog valamit a vonal túlsó végén ez bárgyú kis köcsög, de az engem már rohadtul nem érdekel. Mindent elmondtam, amit akartam, így a telefont egy dühös nyomással ki is kapcsolom, majd lerakom a dohányzóasztalra, s visszaülök a székre. Arcomon jól látszik, hogy mocskosul felhúztam magam, ám mindez szerte foszlik azonnal, mikor Lindát megpillantom a lépcsőknél. Ha lenne kávé a számban, azt most minden bizonnyal félrenyelném. Az első pár pillanatban, ahogy lépked lefelé a lépcsőn, csak mereven bámulom lágyan ringó kebleit, mintha azok valami bűbájjal lennének átitatva, melyek egyenesen engem céloznak meg. Nehezen bírom elemelni a tekintetem, bár amikor ez sikerül, akkor is remekül beúszik a látóterembe.
- Ó, persze, majd elfelejtettem. - állok fel bizonytalanul, majd pár pillanatra eltűnök a lépcső alatt, ahonnan egy kis dobozkával térek vissza, melyet lehelyezek az asztalra. Előhúzok belőle egy kis üvegcsét, meg némi kötszert, azonban újra megtorpanok, hiszen Linda úgy áll előttem, mint valami vad, aki apró cselekkel próbálja becserkészni naiv kis áldozatát. Mit mondhatnék, könnyű préda vagyok, bár próbálom ilyenkor magamban a józan eszem segítségével felvázolni újra meg újra a helyzetet, hogy mennyire nem szabadna bizonyos dolgokra gondolom, ám ezt valahogy mindig felülírják a vágyaim. Így talán kicsit többet időzik a szemem a szőkeségen, mint kellene, azonban utolsó mondatán elnevetem magam, s miután leült, kezembe fogom a fertőtlenítőt.
- Ugyan, már ismerem a lányaid... - kacsintok rá széles vigyorral, végül mögé lépek szorosan, hol haja szinte csiklandozza kebleimet, s miután lekezeltem a sebet, ami sokkal szebben néz már ki, újra bekötöm őt, majd óvatosan ráadom a ruhát, amit választott. Ha nem hozta le magával, akkor pár pillanat alatt felfutok érte, ám történjék is bárhogy, mindennek a végén én is helyet foglalok.
- Hiába vagyok bérgyilkos, még én is emberből vagyok. Bár az utóbbi időben már kezdtem ebben kételkedni, de látod... Itt vagyunk. - egy nagy korty kávé édesen kúszik le torkomon, miközben nagyot szippantok a "csendből".
- Általában nincs bűntudatom. Most viszont már akkor volt, mikor te meg én még nem is találkoztunk. Lehet eléggé abszurdnak tűnik a helyzet, hogy képes vagyok megölni bárkit, egy nőt viszont nem vagyok hajlandó senki kezére sem adni azért, hogy megerőszakolja. Nálam itt van a határ. Ha ennyi erkölcs sem létezne bennem, akár most azonnal fejbe is lőhetném magam. - szavaim kissé hűvösen hatnak, bár mögöttük remekül érződik az őszinte fátyol.
- Egyél. Kell az energia. - azzal elé tolok egy szedő kanalat, illetve a salátás tálat, s ha szedett, én is jól megpakolom a tányérom. Könnyű reggeli, de most én személy szerint nem is vágyom nehezebb ételre.
- S ha már itt tartunk... Miért keres a rendőrség? - vonom fel szemöldököm sejtelmesen, miközben villára tűzök egy húsdarabot, s eltüntetem azt ajkaim között. A mozdulat talán érzékibbre sikerül, mint terveztem, de nem tehetek róla, ez a nő szinte előhozza belőlem a ribancot...

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Kedd Szept. 05, 2017 8:24 pm

Egyetlen szót sem hallottam abból, amit a telefon másik végén lévővel beszélt, viszont a félmeztelenségemre adott pillantásokat nagyon is észrevettem, és minden egyes másodpercét élveztem. Nem tehetek róla, imádom azt az érzés, ha tetszem valakinek, ha szinte felfal a tekintetével, s bár nem lenne szükségem a magabiztosságom ilyetén megerősítésére, melyik nő mondana nemet egy ilyen szempárnak. Egy ilyen gyönyörű, kíváncsi, hatalmas szempárnak, amiben olyan tűz csillan érkeztemre, hogy tűzoltó legyen a talpán, aki eloltja. No, nem mintha szeretném, hogy kihunyjon az a láng, hiszen mégiscsak értem ég.
- Semmi gond. - mosolygom el magam, amikor kissé megrészegülten áll fel az asztal mellől, majd figyelem lépéseit, mozdulatait, s hallgatom csilingelő nevetését bárgyú poénomra. Nos, valóban, nem abban a ruhában indultam neki a tegnapi napnak, mint amelyikben ébredtem, de egyáltalán nem zavart a tudat, hogy már akár meztelenül is látott. Inkább csak feltüzelte amúgy is forrón perzselő kíváncsiságomat, hiszen úgy járja, hogy valamit valamiért és nekem bizony kijár Morthiana meztelen testének látványa. Nem mintha a fantáziámban már nem vetkőztettem volna le, de egyetlen álomképem sem érhet fel a valódi élménnyel.
Felszisszenek, ahogyan a hideg fertőtlenítő marja a bőrömet, de csak becsukom a szememet, s hagyom, hogy végezze a dolgát. S milyen gyakorlott, ügyes kezei vannak a sérülések ellátásában, így valószínűsítem, nem én vagyok az első páciense. Közözési technikája is szakszerű, már amennyire meg tudtam állapítani, de lehetne lassabb is, hiszen ujjainak puha érintése csiklandozza bőrömet, s meg kell vallanom, ettől a piciny játéktól, amit talán nem is akaratlagosan művelt velem, még többet akartam belőle. S nem is akartam, inkább vágytam újabb érintésére, melyet megkaptam, amikor az inget adta fel rám, s egy pillanatra összegabalyodtunk, hiszen amíg megigazította gombsorom, addig én a középső gombot bújtattam volna a lyukba. Meg kell valljam, egy pillanatra bennragadt a levegőm, s csak akkor engedtem ki, amikor végül leült.
- Szóval bérgyilkos. Nem tudom, hogy most inkább félnem kellene tőled vagy inkább felizgulnom miattad? - a kérdés valóban foglalkoztatott, de választ egyelőre nem találtam rá. S ahogyan tovább hallgattam a történetét, úgy festettem egy képet róla az elmémben, úgy bontakozott ki karaktere lelki szemeim előtt. - Hidd el, nagyon örülök neki, hogy szorult beléd ennyi erkölcs, de nem lesz bajod ebből? Úgy értem, mégiscsak az ügyfeled feje ... szóval érted mire gondolok. Vagy hétköznapi dolog, hogy kellemesen elbeszélgetsz a célpontjaiddal? Féltékeny leszek, ha igennel válaszolsz erre a kérdésre!
Szedek a salátából, de valahogyan nem vagyok éhes, pedig pontosan tudom, hogy le kell tolnom pár falatot, ha nem akarok rosszul lenni, de ahogy újra szétpattan Jeffrey feje a gondolataim között, úgy megy el újra az étvágyam. Csak kotorászok a zöldségek és a hús között, kiválogatom, majd újra összekeverem az összetevőket, hogy aztán hatalmas sóhajjal indítva válaszoljak a kérdésére.
- Egy félreértés miatt. - ennyiben is hagyhattam volna, de ha tőle őszinteséget kapok és várok el, akkor nekem sem szabad fukarkodnom az igazsággal. - Egy privát összejövetel volt, nem kell nagyra gondolni, összesen talán voltunk vagy tizen. Mindenkit ismertem, de volt egy lány, egy nagyon fiatal és gyönyörű lány, akit akkor mutattak be nekem. Kacér volt, flörtölt velem, szinte azonnal levett a lábamról, s amikor vége lett az egésznek, hazaküldte a kísérőjét és maradni akart. Nem volt ellenemre, bort bontottam, kellemesen elbeszélgettünk, majd megcsókoltam. Nem ellenkezett, sőt, amennyire meg tudtam állapítani, élvezte minden egyes pillanatát, s annak is, ami utána jött.
Itt tartottam egy kis szünetet, s hátradőltem a székemben. A villát letettem, nem volt étvágyam, s ahogyan meséltem, az sem hozta meg a kedvem. Felmértem a környezetemet, elvesztem az apró részletekben, gyönyörködtem a berendezés egyszerűségében, majd újra Morthianara néztem. - Tizenöt volt. A kísérőjének azt hazudta, hogy tizennyolc, s mielőtt meg nem tudtam az igazságot, megesküdtem volna rá, hogy huszonegy. Mondjuk úgy, nagyon korán érett és a smink, amiben volt, jól takarta fiatalságát. A rendőrséget kihagyva egyeztem meg a szüleivel, ők hallgatnak, amíg élnek, én pedig megúszom a bírósági tárgyalást és a nyilvános megszégyenülést. Jeffrey ezt a csontvázat találhatta a szekrényemben, emiatt gondolhatta, hogy tönkre fog tenni, ami valljuk be, valós félelem lehet.
Elmosolyogtam magam, majd felálltam a székből és a konyha felé vettem az irányt, hogy egy pohár vizet igyak. Lépéseim lassúak voltak, mozdulataim túlságosan is megfontoltak, s amikor a konyhapulthoz értem, meg kellett kapaszkodnom, nehogy véletlenül elessek. - Hidd el, nem vagyok büszke erre az egészre és ha tehetném visszacsinálnám az egészet, de ezzel kell együttélnem és most, hogy újra előkerülhet... Félek tőle, hogy mi lesz.
Nem csak azért álltam fel, hogy szomjamat oltsam, de azért is, hogy elforduljak tőle, mert amíg a pultot támasztom, egy könnycsepp zubogott végig az arcomon, s ha ügyesen álltam, akkor nem láthatta. Csak a szipogásom lehet árulkodó, de azt a víz csobogása elnyomja, ingem ujja pedig felitatta már a könnyem.
- Hát emiatt kereshet a rendőrség... - fordulok meg, s mintha kicseréltek volna, már mosolyogtam Morthianara. Klasszikus Linda Colbert mozdulat, hányszor játszottam már ezt a szerepet!
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Csüt. Szept. 07, 2017 6:53 pm

- Talán a kettő keveréke még izgatóbb... - vonom fel lágyan a szemöldököm egy félmosoly kíséretében. A szavaim tapasztalaton alapulnak, hiszen én magam sosem szerettem az unalmas embereket, s lehet, hogy szakmai ártalom, de a túlságosan jó lelkűekhez sem igazán vonzódtam. Belőlem is kiszorultak az efféle tulajdonságok, annak ellenére is, hogy most egy másik oldalamat mutatom Lindának. Annak a nőnek, aki most bármennyire is kiszolgáltatottnak néz ki, valójában nagyon kegyetlen. Tudom, hogy tipor végig szinte bármelyik emberen, aki az útjába áll, s lehet, hogy nekem vannak rejtett, beteg vágyaim, de ez a hatalom, amit a kezében tart, s amit ennyire remekül kezel, valójában nagyon izgató. Az a nézés, amivel Jeffreyt illette még a mélygarázsban, az a felsőbbrendű pillantás... Még most is a szemeim előtt lebeg az arca!
- Ha hétköznapi lenne, akkor mára már a szétázott testem valahol egy csatorna mélyén rohadna. - fintorgok mosolyogva, majd eltűntetek egy újabb falatot ajkaim mélyén. Eléggé éhes vagyok, meg kell hagyni, s én szerencsére a gondolatokat már ki tudtam űzni úgy a fejemből, hogy ne menjen el az étvágyam egy szétlőtt koponya emlékére. Vagy egyszerűen csak kihalt belőlem már minden ilyesmi emberi érzés. Lényegében sok igazság van benne, hiszen egy normális ember egyrészt nem gyilkol, másrészt ha véletlenül erre vetemedne, akkor is gyötörné a bűntudat. Én pedig... Egy elbaszott nőszemély vagyok, az már biztos.
- Már most is bajom van belőle. Azért vagyunk itt! - húzom szélesre ajkaim. A lágy napsütés közben egyre inkább beszökik az ablakok, s az otthonos barnás, zöldes színösszetételnek köszönhetően egyre inkább őszies hangulat uralkodik a házban.
- Keres már a rendőrség. Pár hónapja szabadultam csak a börtönből, szóval ha megtalálnak, nagyon sok időre be fognak varrni. - első pillantásra egyáltalán nem tűnök bűnözőnek, s talán csak az íriszeim mélyén ülő sötétség, s néhány arcrezdülésem utalhat arra, hogy valami nincs rendjén.
- Úgy szokott ez menni általában, hogy ha a rendőrség megszimatolja valahogy, hogy benne vagyok a képben én is egy gyilkosság során, akkor egy rövid időre eltűnök, amíg a többiek elsikálják a dolgokat, s tiszta nem lesz a nevem. Ez legutóbb nem igazán sikerült, mert valamelyik faszkalap elbaszta a dolgokat, így három hónapig csücsültem egy kicsit. Úgyhogy most várunk... Bár ahogy hallottam, ez neked sem fog gondot okozni... - villantok újból egy sejtelmes mosolyt, majd szinte lélegzetvisszafojtva hallgatom az izgalmas kis történetet. De jól esne most valami alkohol! Sok bontatlan üveg lapul az egyik vitrin mélyén, de azért még korai lenne piálni a reggeli órákban. Valahogy ki kell bírnom estig, akkor legalább lehet arra fogni, s valószínűleg a szőkeségnek sem lenne ellenére.
- Itt biztonságban vagy. Majd én segítek... - súgom lágyan a levegőbe igazán bizalmas hangon, s mikor megfordul, észreveszek valamit. Magam sem tudom, mi lehetett az. Talán csak egy ismerős rezdülés, vagy pillantás, amit láttam már valahol. A tükörben... Igen. Minden egyes alkalommal, mikor belenézek, egy álarc pillant vissza rám, épp úgy, ahogy Lindára is. Ugyan teljesen különbözünk, más személyiség, életvitel, felfogás, mégis nagyon hasonlítunk. A világ megköveteli, hogy álarcok mögé bújjunk, hiszen ha nem tennénk, elvesznénk valahol egy gödör mélyén, ahonnan sosem tudnánk kimászni.
Végül egy sugallat hatására eltolom magam az asztaltól, majd Linda felé kezdek sétálni lassan, mindvégig ügyelve arra, hogy a tekintetem jó mélyen belefúródjon az övébe. Az igen csak rövid nadrágból kikandikáló combjaimon enyhe libabőr fut végig, ahogy elé érek, épp olyan távolságra, hogy a melleinket talán csak egy hajszál választja el egymástól, s szinte érzem magamon a lélegzetét. Rajtam nincs melltartó, hiszen a fekete felső remekül visszafeszíti őket, nem mintha szükségem lenne rá... Jobb kezemmel kitámasztom magam a konyhaszekrényen, bal kezemmel pedig lágyan végigsimítok a kezén.
- Tudom, könnyű mondani, de próbáld meg kizárni azt a sok szart, ami odakint van. Majd... Lesz valahogy. Csak épülj fel, élvezd a nyugalmat, s ne gondolj semmi másra, csak erre. - mutatok körbe a lakásban, minek végén az ujjam megállapodik saját magamon. - Majd ha visszatérünk a régi életünkbe, elég lesz akkor rágódnunk a dolgokon. Addig is... - simítom végig egy tincsét az ujjaim közt, miközben szívem oly' hevesen ver, hogy majd kiszakad kebleim közül.
- Mit szólnál hozzá, ha körbevezetnélek? Persze, csak ha nem szeretnél pihenni. Viszont ez esetben sem szabadulsz tőlem, hiszen ha már a foglyom vagy, ki kell használnom! - széles vigyor jelenik meg arcomon, miközben hátrálni kezdek, majd megfordulok, s enyhén riszálva a hátsó felem visszalibbenek az asztalhoz, hogy elpakoljam a reggeli maradékát.

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Hétf. Szept. 18, 2017 2:31 pm

Izgatónak találom, ahogyan magáról beszél. Ahogyan a börtönt emlegeti, amint a felszívódás elnagyolt részleteit ecseteli, ahogyan szavaival nyugtatni próbál, s amikor feláll az asztaltól, képtelen voltam másra figyelni, mint hosszú, vékony combjaira. Elharaptam egy sóhajt, ahogyan irigyeltem fiatalságát, gyönyörű vonalait, s amint egy pillanatra magamra pillantottam, hogy összehasonlítsam magunkat, már előttem állt, lélegzetét visszafolytva fúrva szemeit az enyémbe. Csodáltam őt, de ugyanakkor féltem is tőle, hiszen ölt, többször is saját bevallása szerint, de ettől csak még izgalmasabb volt közelsége. Talán rettegnem kellene tőle, félnem az erőszakos oldalát, azt a kegyetlen arcát, amivel életeket vett el, de egyszerűen nem vagyok rá képes.
Hatalmasat nyeltem, amikor hozzámért, amint ujjai végigsimította kézfejem, amint egy tincset hajtott ki a tekintetemből, s már majdnem megcsókolom, amikor ellép tőlem, illetve csak ellépne, hiszen kacér mosollyal ajkain fordul vissza, amire én megragadom a hozzám közelebb eső karját, és magamhoz húzom. Felszisszenek az ütközéstől, hiszen a vállam még mindig fáj, de leküzdöm, elhajtom kínzó valóját a lövedék visszamaradt emlékének.
- Amióta megláttalak, másra nem is tudok gondolni. - kapcsolódok vissza a pár pillanattal ezelőtti mondandójához, szavaim pedig lassan, nyugodt tempóban hagyják el ajkaimat, pedig a testem jól eső bizsergésben tör ki közelsége miatt. Átkarolom ép kezemmel, derekára fogok rá, majd mellkasunk, hasfalunk összeér. Érzem testének melegét, izmos alakjának megfeszült keménységét, forró leheletét saját ajkaimon, mellei puhaságának selymes tapintását.
Hatalmasat nyelek.
A másodperc mintha megfagyott volna.
Sóhajom vágytól elfúló hangon csendül.
Megcsókolom.
Nem tudom, hogy mennyire vágyott erre a tapasztalatra, de ha nem lök el magától, akkor ajkaink forró csókban forranak össze, elszakíthatatlanul tapadva egymásnak, mintha az örökkévalóságnak készült volna az összezáródó mozdulat. Megremegtem, még jobban megszorítottam a derekát, majd ujjaim felfelé kúsztak gerince vonalán, hogy végül nyakára feszüljenek, de mozdulatomat bármennyire is szántam erőteljesnek, kezemből kiszaladt minden akarat, s remegő térddel rogytam össze előtte, ha nem tart meg. S ha mégis, ha van benne annyi lélekjelenlét, hogy megtartsa elpetyhüdt testem, akkor lesütött szemmel, vörösödő arccal szólalok meg szelíden.
- Azt hiszem, egy kis friss levegő jól esne. - mosolygom el magam, majd belé kapaszkodva indulok el arra, amerre ő vezet.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Vas. Szept. 24, 2017 4:15 pm

Az emberek sokszor félreértelmezik a félelem fogalmát, s helytelen rangsorokat állítanak fel. Nem feltétlenül csak attól kell rettegni, aki életeket vesz el, hiszen az afelé vezető út sokszor még rosszabb lehet. Én a végjátékban vagyok profi, Linda pedig abban, hogyan keserítse meg az emberek életét. Hiába tűnik most egy megtört nőnek, én mégis látom a kegyetlenséget a szemében, s azt a beteges élvezetet, amivel eltiporja az alatta levőket. Sokat nyomoztam utána, s tudom jól, hogy a közönsége két felé oszlik. Egyik részük csodálja a tehetsége és a sikerei miatt, másik része pedig gyűlöli a stílusa és viselkedése végett. Leginkább utóbbiból van több, bár az utálat sokszor a féltékenységből ered. Ő megteheti, hogy kegyetlen legyen, hiszen van pénze. S manapság mindent ez irányít... Én egyértelműen az előbbi kategóriába tartozok, hiszen mikor még csak egy elérhetetlen délibáb volt ő, már akkor is csillogó szemekkel olvastam a róla készült cikkeket. Az az erő pedig, amit mindig is sugárzott, most sem veszett el, sőt, talán most él a legjobban.
Bár el akarok távolodni tőle, de nem engedi. Oly' könnyedén suhanok vissza hozzá, mint egy édesen csordogáló patak az őszi napsütésben. Újra érzem azt a különös bizsergést, mely mindig felsejlik, amikor a közelében vagyok. Nem mindennapi kisugárzása van, az már biztos! A tekintetem azonnal az ő igéző íriszeibe fúródik, s szemeim néha akaratlanul is ajkai felé pislognak lefelé. Tényleg olyan ez az egész, mint egy álom. Egy álom, melyből soha nem akarok felébredni...
Megcsókol.
Én csak úszok az árral, s szemeimet ábrándosan hunyom le, ajkam is szinte alig moccan. Most akarom megállítani az időt, itt és most, hogy ez soha véget nem érő pillanat legyen. Egy forró pillanat, mely minden apró kis sejtem újra életre kelti, s úgy perzseli fel, mint még soha. Tizenöt év van köztünk, mindketten nők vagyunk, s eddig egy teljesen különböző világban éltünk, amik valószínűleg soha nem kapcsolódtak volna össze. Ezidáig...
E kezdeti rózsaszín köd lassan vörössé alakul, s mikor megragadom a nyakát, hogy erősebben húzzam magamhoz, váratlanul a seb okozta gyengeség felülkerekedik rajta, s a padló lehúzza magához tőlem. Pontosabban húzná, de én reflexből elkapom a derekát, mielőtt még teljesen összerogyna.
- Szép időnk van, járjunk egyet! - mosolygom felé, majd mellé állok, átkarolom a derekát, az ép karját pedig a nyakam köré fonom, s megindulok vele az ajtó felé. Szabad kezemmel feltárom azt, s szinte azonnal arcunkba árad a kellemes, őszi hűvöskés idő, mely aranyló, délelőtti napsütéssel egészül ki. Kilépünk, majd óvatosan levezetem őt a lépcsőn. Az autó a garázsban, Jeffrey maradványait pedig széthordta már a szél, s csak annyi látszik a köves, földes részen, mintha valaki egy ártatlan tüzet gyújtott volna. Ha Linda nem kérdez rá, én nem is feszegetem a témát, hanem megindulok a kicsit messzebbi stég felé.
- Remélem nem bánod, ha kicsit kérdezősködök. - kezdem meg a csevegést, s ha rábólint, hamar bele is vágok.
- Ha igazat írtak az újságok, sok évig együtt voltál a férjeddel. Ez amolyan érdekházasság volt, hogy a nyilvánosság előtt "normálisnak" tűnj? Vagy volt érzelmi alapja is? - igen, egyből a közepébe vágok, ahogy szoktam. Hiába, eléggé kíváncsi típus vagyok, s ami legelőször eszembe jutott, az pont ez volt. Hiszen egyáltalán nem tudok elképzelni egy farkat Linda mellett. Sem benne... Ez olyan természetellenesnek tűnik, persze nem csak azért, mert az imént volt a számban a nyelve, hanem... Ő olyan más. Sokkal magasabb szinteken áll, mint egy férfi, így kíváncsi vagyok nagyon a történetére. A tó vize közben lágyan fodrozódik, kellemes illatokat árasztva magából. Nagy a csend, s a fák susogásán kívül tényleg nem hallani semmit. Azt hiszem, tökéletes ez a hely...

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Hétf. Szept. 25, 2017 2:23 pm

Nem húzódik el, sőt maga kezdeményezi a folytatást, ami annyira felhevíti a kővé fagyott szívemet, hogy szinte a középiskolában érzem magam, amikor az egyik sráccal vonultunk a kémai szertárba, s ahelyett, hogy a különböző kísérleti eszközöket poroltuk volna le, inkább csókoltuk, öleltük egymást, s végül kézimunkában törtünk ki. Azon a délutánon fogtam először péniszt a kezemben, de bármennyire volt örömteli a felfedezés, bármennyire imádtam minden egyes centiméterét a számban, annyira volt ellenérzésem a srác többi testrésze ellen. Akkor fedeztem fel azon oldalamat, hogy nemcsak a férfiak, vagyis akkor inkább még csak a fiúk érdekelnek, hanem a lányok is. Így amikor az osztály leggyönyörűbbjére került a sor a szertár takarításában, örömmel jelentkeztem mellé, hogy a sráccal felfedezett élményeket vele is kipróbáljam. Tegyük hozzá, sikertelenül, hiszen ő nem olyan lány volt.
- Köszönöm... - rebegtetem pilláimat, amikor átkarol, majd amikor a testem az övére nehezedik, legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy dobjon csak le a kanapéra, megleszek én ott egyedül, magányosan, utána epekedve. Aztán a friss levegő energiával töltött fel, szinte megszédültem a hirtelen jött energiától, s hagytam, hogy vezessen. El sem gondolkodtam azon, hogy hol lehet most Jeffrey vagy a hullája, inkább csak a megmentőmre, erre a gyönyörű és izgalmas lányra figyeltem, amint mellette bicegtem, ahogyan egyedi illata betöltötte orromat, amint testének közelsége megperzselte fagyos, jégkirálynő bőröm. - Miért bánnám?
Helyezkedem el kényelmesen a stég egy pontján, majd mosollyal fogadtam első kérdését, amivel tényleg beletrafált a közepébe. - Nem kellene mindent elhinned, amit az újságok írnak.
Nevetek fel, majd megnyalom a számat, mielőtt belekezdenék.
- Van egy cigid? - teszem fel a kérdést, s ha kapok, akkor rágyújtok, ha nincs éppen nála, akkor nem ragaszkodom hozzá, hogy beszaladjon az épületbe egy szálért. - Mit nevezünk normálisnak?
Elkuncogom magam. - Ha arra gondolsz, hogy a miénk álszerelem volt azért, hogy titkoljam a másságom, akkor nemmel kell felelnem. Szerettem őt, s az elején mindent megtettem volna érte, de ahogy teltek az évek, ahogyan én egyre feljebb kerültem a ranglétrán, ő pedig maradt az a kis zugjogász, mint a kapcsolatunk kezdetekor, eltávolodtunk egymástól. Nekem több kellett, más, izgalom, szenvedély, amit tőle nem kaptam meg, így lassan elhidegültünk egymástól, s a végén már nem tudtam egy szobában megmaradni vele. Gyűlöltem, amikor hozzámért, amikor kedveskedni próbált, amikor meg akarta menteni a házasságunkat, s a végére szánalmassá vált minden próbálkozása.
Sóhajtottam, s a tavat figyeltem, ahol két vadkacsa talált magának pihenőhelyet addig, amíg tovább nem indulnak délre. Figyeltem a díszes gúnárt és a környezetébe olvadó, szürke tojót, s a házasságom jutott eszembe, azonban nálunk a szereposztás fordított volt. Én a reflektorfénybe vágytam, ott tündököltem, míg a férjem mellettem, de inkább mögöttem kullogott színtelenül.
- Ahhoz képest szépen váltunk el, de kiröhögtem, amikor a papírok aláírása után elsírta magát. Valahol még egy képem is van róla, egy lesifotós megörökítette a pillanatot, de az újságok hasábjaira nem került ki, arról gondoskodtam. És a paparazziról is. - elnevettem magam, majd mélyet szippantottam a cigarettából, ha volt nálam. - Miért érdekel egy vénülő primadonna szomorú házassága?
Felé pillantok, majd újra elnevetem magam.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Pént. Szept. 29, 2017 6:40 pm

A stég halkan nyikorog fel, mikor mindketten rásétálunk, a víz pedig lágyan kezd fodrozódni alattunk. Mennyire lehet érezni, hogy itt sokkal tisztább a levegő, mint a városban, hiszen a kipufogók és csövesek szaga helyett itt a tó könnyed hal illata, s a száraz levelek illata keveredik.
- Nehéz kiszűrni, mi az, ami igaz, s mi az, amit elferdítenek az újságok. Bár általában teljesen mindegy, hogy szép és jó a valós információ, sokszor próbálják ezt is elrondítani valami gusztustalan, hamis hírrel. Nem véletlenül alakult ki rólad egy bizonyos kép, ami az emberekben él. Tény, hogy erre te is tettél egy lapáttal, ám az a sok videó és fotó bizonyos dolgokat kihagyott belőled. Nem tudom, milyen lett volna, ha más körülmények között találkozunk... Ám én kellemeset csalódtam. - mosolyodok el egy pillanatra biztatóan. - Az emberséget felejtik le a lapok, s csak azt adják, amin csámcsoghatnak az emberek. Manapság a belső egyáltalán nem számít. Sehol... - így igaz, még az én szakmámban sem. Ahogy a modelleknél s címlapsztároknál elvárják, hogy ribanc legyen s botrányból botrányba csöppenjen, úgy nálam elvárják, hogy egy lélek nélküli, minden érzelemtől mentes gyilkológép legyek, aki magányosan rohad majd el vérbe fagyva a patkányok között. Bárhogy is küzdünk ellene, lassan azzá válunk, amivé a világ akar formálni... Még én is érzem magamon, hogy egyre jobban kiürülök, pedig küzdök ellene folyamatosan, de sajnos ez nem olyan egyszerű, mint a filmekben. Ennek a történetnek nincs happy end-je...
- Cigi? Az mindig van nálam. Bár én inkább hangulatdohányos vagyok... - mielőtt kiléptünk, becsúsztattam a hátsó zsebembe egy doboz cigit, meg egy fekete, csillogó alapú "Playboy" feliratú öngyújtót, s ha Linda hagyja, akkor előbb segítek neki leülni a stég szélére, majd én is melléhuppanok, s felé nyújtom a füstölni valót.
- Érdekes. - jegyzek meg először ennyit a kis története után, majd nagyot szippantok a cigiből.
- Mi történhetett mégis, hogy ennyire elhidegültél tőle? Persze, csak ha nem kérdezek túl személyeset. - hiába ez a furcsa helyzet, azért szorult még belém némi illem, s amit nem szeretne Linda, azt nem is akarom boncolgatni.
- Nem csak a házassága, hanem... Minden. - fordulok oldalra, s belesimítok szőke tincseibe, amik édesen surrannak át ujjaim között, melyek aztán átsiklanak hűs, sápadtas orcájára.
- A gyermekkorod, a kalandjaid, hogyan kerültél arra az útra, ahol most vagy, minden... Annyi különbséggel, hogy most nem az újságok kopott szövegeit akarom hallani, hanem a valóságot. Azt az édes szőke kislányt, akit egy hatalmas nyalókával a kezében jelenítettek meg az újságok még talán hat évesen, egy széles mosollyal az arcán. Csupa boldogság, öröm... Mégis azok a kék szemek szomorúságot sugalltak, ami viszont senkit sem érdekelt. Azt akarom látni, ami a címlapok és a sok beállított kép mögött van. - őszinte szavak ezek, s nagyon érződik, hogy mélyről jönnek, ám mielőtt még túl érzelmesnek tűnnék, elmosolygom magam.
- Ha már elraboltalak, tudni akarom, kit tartok fogságban! - kacsintok felé, azzal az egyik kicsit távolabbi öreg kis pad felé mutatok, ami az erdő szélén áll magányosan.
- Onnan szoktam nézni a naplementét a fogvatartottakkal, igazán romantikus. - röhögöm el magam, s ha Linda is velem tart, akkor megindulok a pad felé. Oldalát ismét átkarolom könnyedén, s így úgy nézünk ki, mint valami két tini liba, akik egy oltári bulira készülnek egy kis relaxálással.

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Kedd Okt. 03, 2017 11:06 am

- Örülök a kellemes csalódásoknak. - elmosolygom magam, s hallgatom apró monológját a média gonosz arcáról. S ennek a fertőnek én is része vagyok, alakítója, kovácsa, hiszen szinte mondatnak, ami megjelenik az újság hasábjain, én is része vagyok, áldásomat adom a végső formának, a szavak koreográfiájának. - Minden a pénzről szól. Mindenkinek megvan a saját árfolyama, s hiába vannak a felmérések, hogy mindenki gyűlöli a bulvárt, még mindig ezek a szennylapok a legkelendőbbek. S néha nekem is le kell mennem erre a szintre, ha példányszámokat kell produkálni.
Újra a tavacskát figyelem, a feszes víztükör pattanásig feszülő felületét, melyet csak itt-ott zavar meg néhány lehullt falevél. Az elmúlás margójára írt széljegyzék mindegyik, s ahogyan megsárgult, elbarnult mementói a nyárnak, úgy érzem én is magamon az idő múlását.
- Felnőttem. - válaszolom a kérdésére, s egyáltalán nem találom túl személyesnek érdeklődését. - Szinte gyerekek voltunk még, amikor találkoztunk, s a rózsaszín ködön át másként néztem rá. A köd azonban felszállt, s ami maradt belőle már nem vonzott. Nem volt érdekes, nem elégített ki semmilyen formában. Túl sokat változtam, a munkám, az érdeklődésem, az ismerőseim által, de ő ugyanaz maradt, mint amikor megismertem. Lehetett volna egy biztos pont az életemben, de inkább volt horgony, mint világítótorony, ha érted, mire gondolok.
Füstpamacs hagyta el az ajakimat, majd visszafogott lélegzettel fogadtam simítását, ujjainak puha érintését, a pimasz játékot szőke fürtjeimmel. - Mindennek ára van Morthiana...
Kesernyésen nevetem el magam, s nem is értem, hogy miért alakult ilyen hirtelen változás a hangulatomban. Hiszen miért is lenne kíváncsi rám? Miért akarna mindent tudni rólam? Csak azt tudom, hogy volt kettőnk között valamilyen kimondatlan vágy, az érzelmek viharába kifeszített húr, mely minden érintéssel, minden mosollyal, minden gesztussal és sóhajjal jobban húz minket egymás felé. Kezemet a combjára teszem, marasztalom, nincs kedvem most elmozdulni innen, csak az kell, hogy mellettem üljön és érezhessem közelségét. Mégis apró mozdulattal távolodom tőle, de csak azért, hogy fejemet az ölébe hajtsam, majd lábaimat magam alá húzom, s a csikket a tavacska vízében oltsam el. Magam mögé dobom a szemetet, terveim szerint majd visszafelé magunkkal viszem, ujjaimról pedig nadrágomba törlöm a nedvességet.
- Az édes szőke kislány már meghalt... - arcommal simítok végig a combján, majd ismét csak a tavat kémlelem. - Korán fel kellett nőnie, megtanulnia, hogy mindenért meg kell küzdenie az életben és ha akár egyetlen hibát is ejt, nem lesz senki sem, aki segítene rajta. Hogy csak magára számíthat...
Elhallgatok. Sérült kezem tenyerét lábaim közé fogom, mintha csak melegíteni szerettem volna az elhűlt testrészt, de olyan jéghideg lúdbőr táncolt végig az egész testemen, amit még az ő közelsége sem tudott elűzni.
- Elfáradtam. A mindennapokban, a határidőkben, a társasági események miatt, a tökéletesség hajkurászásában. És el sem tudod hinni, mennyire jól esik ezt elmondani valakinek. - a hátamra fordultam, s felszisszentem, amikor a vállam sebe húzódva próbált megálljt parancsolni a mozdulatnak, de látni akartam őt, magamba fogadni a lényét, s elveszni hatalmas szemei világában. Sarkaimat a fenekemig húztam fel, sérült kezem mellkasomon pihent, míg ép végtagom az arcán simított végig, pont úgy, ahogyan az előbb ő. Ujjaim aztán végigsiklanak mellkasán, hasfalán, hogy a fejem alá vándoroljanak, ott találjanak maguknak átmeneti pihenőhelyet. - Gondolkodtál már azon, hogy abbahagyod ezt az egészet? ... A munkád?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarMorthiana Wherghoul
honey, I'm a monster
× play by :
Amanda Seyfried
× kor :
26
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Bérgyilkos
× hsz-szám :
27

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Pént. Okt. 06, 2017 4:00 pm

- Az emberek mindig is szerettek mások baján csámcsogni, így legalább elterelik a figyelmet kicsit a saját gondjaikról. - fűzöm hozzá mellékesen, miközben egy kósza szellő arcom elé sodorja természetes szőke hajkoronám nagy részét. Hamar elkotrom onnan, s az őszi csendet újra megtöri mélyen búgó hangom.
- Legalább te érezted valaha ennek a rózsaszín ködnek a varázsát. Én még nem igazán. - mosolyodom el kesernyésen, s magamban tartom azt az apró kis megjegyzést, mely lemaradt a mondatom végéről: "... egészen mostanáig." Mindig is nehezen fejeztem ki az érzéseimet, bár talán azért, mert nem sok van belőlük. Hiába tűnök egy kedves, de komoly és szenvedélyes nőnek, a külső sokszor teljesen ellentéte a belsőnek. Muszáj egy olyan nőt "alakítanom", kinek a lába előtt hevernek a férfiak. Volt már olyan eset, hogy a cél érdekében hagynom kellett, hogy csókolgasson, nyalogasson, s hogy nyeregben érezze magát - ahol persze én ültem -, de közben semmit sem éreztem. Leginkább azt, hogy kurva vagyok, még ha nem is konkrétan... Néha undorral nézek végig magamon, hogy hogyan engedhetem egyáltalán, hogy egy férfi belém hatoljon. Néha próbálom magam is elhinni, hogy a remekül színlelt orgazmust tényleg élvezem, de inkább fordul fel a gyomrom, mint hogy bármi pozitívat gondoljak. Pedig objektív szemmel nézve szemrevaló férfiak voltak. Magas, izmos, sötét hajú, sima arcú, csillogó szemű... Tipikus olyanok, akik minden nő álmai lehetnének. Akinek meg sikerül annyira széttenni a lábát, hogy ezek az úriemberek bemásszak közé, az meg nem élvezi. Telhetetlen ringyó vagyok, nincs mit tenni.
- Igen, mindennek. Ezáltal egyre inkább sodródunk a vég felé... Te majdnem leestél a pereméről! - kacsintok felé, s miközben elhúzódik, az én kezem lágyan végigsimítja a karját, mintha csak képtelen lennék elviselni ezt a kicsiny távolságot is. Mély borzongás fut rajtam végig, mikor fejét az ölembe hajtja, s szívem mintha újra csak ki akarna szakadni a helyéről. Szabad kezem óvatosan rásimítom a hasára, másikkal pedig ajkaim közé fogom a jól eső cigarettát, s egy nagyot szívok belőle, ezzel mintegy levezetve a hirtelen jött érzelmi hullámot.
- Itt rontják el az emberek. Sokan másokra hagyatkoznak, így hamar visszahullanak a porba. Csak azon tudsz végigtiporni te is, aki hagyja... - Linda pedig különösen jól ért ehhez, így igazán erős személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szembe tudjon nézni vele. Érzem én is azt a keménységet, amit sugároz magából, s ez valójában engem teljesen megbabonáz, már az első pillanattól kezdve. Hiába hitte azt, hogy ez az egész egy vicc volt, de ahogy szembenézett Jeffrey labilis énjével, az nem volt semmi. Még most is végigfut rajtam a hideg, ahogy visszagondolok rá, pedig csak tegnap történt az eset. S lám, valakinek meg kellett halnia ahhoz, hogy most itt legyünk. Hogy bánom-e az egészet? Egy kicsiny másodpercét sem!
- Én pedig örülök, hogy hallhatom. Megtisztelő, hogy ennyire őszinte vagy velem. Pedig csak tegnap óta ismerjük egymást, s pisztolyt fogtam a fejedhez! - mosolyodok el a helyzet komikumán, s tudom, hogy őt is megbabonázta ez az egész. Annyira abszurd az egész helyzet, ami kialakult, hogy sokszor elmosolyodok, ha belegondolok.
- Megfordult már a fejemben. Aztán el is vetettem az ötletet. Belegondoltam, hogy egyáltalán mit csinálhatnék ezen kívül... Bárhogy is törtem a fejem, semmi nem jutott az eszembe. Már egészen kicsi korom óta e felé húztam. Tudod, a családom sem éppen tisztességes dolgokkal foglalkozik. Csempészés, bizonyos dolgok elsikálása, emberek kitörlése a "történelemből", bankszámlák feltörése, s estig sorolhatnám, miben mozog a rokonság. Nekem ez mind unalmas volt. Még gyermekként kezdtem el többféle harcművészetet, s hamar kiderült, hogy nagy érzékem van a verekedéshez, s remekül célzok. Aztán a dolgok egyre inkább kezdtek egymásra épülni... - sóhajtok egy nagyot, s újra beletúrok Linda szőke tincseibe.
- Talán tényleg erre születtem. Ha nem szeretném, nem csinálnám lassacskán tíz kemény éve. - vonom meg a vállam elmerengve. - Erről pedig én sem szoktam beszélni senkinek, bár ez érthető. El is felejtettem már milyen őszintén beszélni valakivel... - pillantok a távolba, s mikor Linda keze végigsiklik rajtam, egy újabb érzelmi hullám fut végig az egész testemen. Próbálok küzdeni ellene, hiszen még mindig tudom, hogy nem lenne szabad belemenni egy ilyen helyzetbe, de sosem arról voltam híres, hogy sokáig kordában tudom tartani az érzéseimet. Bár, ez eddig leginkább a haragban nyilvánult meg, de az a sok elfojtott szenvedély egyre csak gyűlt és gyűlt, s így, hogy a közelemben van egy olyan nő, aki megbizsergeti minden porcikámat, rettentően nehéz visszafognom magam. Ez pedig jelenleg meg is nyilvánul abban, hogy miután elhajítottam magam mögé a csikket, egyik kezem becsúsztatom a feje alá, másikkal megfogom állát, kicsit magamhoz húzom, ajkam pedig szenvedélyesen, s kissé mohón csattan az övén. Nagyon is érződik a mozdulatomon az elfojtott vágy, s az, hogy igyekszek ellene küzdeni, ami egyre inkább kudarcba fullad. Mi lesz itt estére... Már "félek" belegondolni"!

_________________


Who's next?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
avatarLinda Colbert
honey, I'm on my cloud
× play by :
Cate Blanchett
× kor :
41
× tartózkodási hely :
London
× foglalkozás :
Főszerkesztő
× hsz-szám :
17

TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana Kedd Okt. 17, 2017 11:29 am

- Kérdés, hogy kinek jobb: aki átélte és elveszítette, vagy aki még sosem tapasztalta? - észrevettem a fanyar mosolyát, azt a keserédes grimaszt, ami ajkain húzódott szélesre, s egy pillanatra szomorúan pillantottam tekintetébe. Mindenki úgy tudja, hogy a válásom csak erősebbé tett, hogy vastagabb bőrt növesztettem az arcomon, de fájt. Nagyon is fájt, és mondjak vagy tegyek bármit, az a férfi hosszú ideig volt az életem része, s vannak gyenge pillanataim, amikor hiányzik. Hogy feltétel nélküli szerelemmel öleljen át, hogy egyetlen rezdülésemből tudja mi nyomja a szívem, hogy egy fáradt munkanap után odabújjak hozzá. Bár azt is tudom, az érzés hiányzik, hogy legyen valakim, s nem ő. Már régóta tudom.
- Őszintének lenni és az igazat mondani nem kerül semmibe. S miért is akarnék elhallgatni valamit előled? Igen, fegyvert fogtál a fejemhez, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szexi volt a pillanat... - elnevetem magam és messzire hajtom az előző gondolatokat. Újra elzárom agyam egy titkos kis kamrájába, lakatot teszek rá és a kulcsot is eldobom. - Talán hálásnak kellene lennünk Jeffreynek a lehetőségért.
Újra csak nevetek, majd ahogyan ő végighallgatta a mondandómat, úgy én is megtisztelem azzal, hogy nem szólok bele. Ahogy a családját emlegeti, egy kép alakul ki bennem szigorú szülőkről, magányos délutánokról, meg nem élt gyerekkorról. Élvezem, amikor a hajamba túr, s egy pillanatra tüdőmben marad a lélegzet, hangomat elfojtva mosolygok rá és pillantok gyönyörű arcára. Figyelem minden rezdülését, ahogyan a porcelán itt-ott megreped, s érzelmek jutnak napvilágra, amint a repedések nyomán olyan mélységekben ismerhetem meg, mint évek óta senki mást. Majd megcsókol ... s én visszacsókolom.
Tarkójába kapaszkodva tartom magam, bár a sebem irányából cikázó fájdalom visszavonulót akar fújatni velem, de ellenállok az ezernyi tű kínjának, s ahogyan ajkait érzem, egyre csak tüzel közelsége. Szenvedéllyel fogadom érzéki jelenlétét, s mindent megteszek, hogy viszonozzam a kéjben edzett csókot. Lassan elfogy a levegőm, mert gyönyörünk közben elfeledkeztem az éltető oxigénről, csak rá figyeltem és a csodára, amit adott nekem. A légszomj azonban győzedelmeskedik felettem, s szuszogva távolodom el tőle, még mindig a nyakát markolva.
- Várj ... kérlek! - harapom be alsó ajkamat, majd a szemeit kezdem fürkészni, ide-oda kapkodva saját tekintetemet. Arcom hófehér márványát vöröslő pír festette, szám pedig remegve vágyott arra, hogy még többet kapjon Morthianaból, mégis most meg kellett állnom, komolyságot kellett erőltetnem magamra, felnőttként kellett viselkednem, hiszen most inkább tűntem bakfis csitrinek, mint érett nőnek. - Meg kell ígérj nekem valamit, történjék közöttünk bármi...
Felülök, hátat fordítva neki, s amíg beszélek, addig sem fordulok felé. - Nem olyan nő vagyok, aki hagyja, hogy mások vívják meg a csatáit, elbújni pedig semmiképpen nem fogok. Reggel visszamegyek a városba...
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: A menedék - Linda & Morthiana

Vissza az elejére Go down

A menedék - Linda & Morthiana

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Tenrai Shuuyou (Isteni Menedék)
» Menedék

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
LONDON LIFE :: különlegességek :: bárhol a világban-